Egy jól működő, egymást támogató család számára nem létezik lehetetlen. Így aztán a legelső tennivalónk, ha családban élünk, a házastársunk megnyerése az elképzelésünknek, a célunknak. Szükségünk van arra, hogy a házastársunk megfeleljen mind a három fenti szempontnak. És sajnos, ez gyakran nincs meg.

   Sok családban a házastársi kommunikáció nem szolgálja egymás építését, gyakran egymás önbecsülését, énképét rombolják tovább, nem ritka, hogy az egymás közötti kommunikáció egyfajta szellemi csatatérre emlékeztet leginkább. (Klasszikus példa erre Albee: Nem félünk a farkastól c. drámája), ahol a felek sebeket ejtenek és kapnak, nem ritkán halálos sebeket.

   De gyakran nincs is bántó szándék, csupán figyelmetlenség. A másik igényeinek a felületes ismerete, a hibás kommunikáció rontja, rombolja évről évre, gyakran alig észrevehetően a kapcsolatot.

   Nem árt tudnunk, hogy a férfi és a nő kommunikációja általában különbözik egymástól. Egy férfi, ha nem tapasztal egyetértést, támogatást, akkor könnyen megsértődik, magába zárkózik, Gray: A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról című kitűnő könyvében úgy mondja, hogy a férfi visszavonul a barlangjába, ahonnan nem könnyű ismét előcsalogatni.

  És a magányban gyakran elvész a cél, a férfi gyakran inkább lemond róla, mint hogy a feleségével csatázzon a megvalósítás érdekében. A nő, ha nem akar valamit, ennek hangot szokott adni, gyakran elhamarkodottan és átgondolatlanul, így nem ritka, hogy egy elképzelés, ami pedig hasznos lehetne a család szempontjából, még a kibontakozásig sem jut el.

   Mit tegyünk hát uraim, ha valamit el akarunk érni az asszonynál? Érdemes vajon erőszakolnunk az elképzelésünket? Talán. De a legcélravezetőbb dolog az udvarlás. Ha levesszük az asszonyt a lábáról.

   Az udvarlás a pozitív kommunikációnak az a formája, amit valamilyen sikerrel, valamennyi ideig mindannyian gyakoroltunk, hogy azután abbahagyjuk, leszokjunk róla. Pedig az udvarlás már csak kommunikációs szempontból is a leghasznosabb dolog, amit egész életünkben érdemes folytatnunk. És nem csupán az asszony szempontjából, de a magunkéból is. Ugyanis busásan megtérül.

  Az a férfi, aki nem szűnik meg udvarolni a feleségének, aki gyakran tudja kimondani ezt a szót: szeretlek, a legelkényeztetettebb, legboldogabb ember lehet a világon, akinek lesik a kívánságait és segítenek a céljai megvalósításában. Egy férfi szeresse a feleségét! Ez a parancs a Bibliában is szerepel. Elhagyja érte apját, anyját és egyé válik vele. Ez a sikeres, boldog jövő titka.

   Ha az asszony akar valamit, sokkal gyakrabban éri el, sokkal kitartóbban kommunikál róla, lépten nyomon előhozza, míg csak keresztül nem viszi. Ez azt jelenti, hogy az asszonyok ösztönösen jobban kommunikálnak, mint a férfiak, akiknek nehezére esik a kérés.

   Az okos asszony tudja ezt, és igyekszik kitalálni a férje céljait, és támogatja őt. Gyakran ennyi elég is. Egy férfi, aki maga mögött tudhatja felesége támogatását, hallja bátorító szavait, bírja bizalmát, puszta kézzel legyőzi az oroszlánt. Nem hiába mondják, hogy egy sikeres férfi minden nagyszerű tette mögött egy ugyancsak nagyszerű asszony áll.

   Asszonyom, Önön áll, hogy a férje világhódító győztes lesz, aki lehozza Önért a csillagot is az égről, vagy 'te szerencsétlen, még arra sem vagy képes, hogy megtaláld az alsóneműdet nélkülem!'

   Ezek a különbségek adódhatnak a helytelen vagy a megfelelő kommunikációból.

  Tudnunk kell, hogy senki sem érkezik tiszta lappal a házasságba, sőt semmilyen helyzetbe. Lehetőségünk van arra, hogy partnerünk magával hozott hibáit, sérüléseit, korlátait felerősítsük, súlyosbítsuk, újakkal egészítsük ki, de lehetőségünk van arra is, hogy a legjobbat hozzuk ki belőle, aminek következtében ő is a legjobbat fogja kihozni belőlünk.

  És egy férfi és egy nő együtt, egy házaspár, aki összefog, összeadja erejét és egy irányba, közös célért kezd dolgozni, az megállítatlan. Nem létezik számára akadály. Nincs siker, mit el ne érhetnének, nincs álom, amit meg ne valósíthatnának. Legyőzhetetlenek.

    A szeretet legyőzhetetlen. És a szeretet kifejlődhet, kibontakozhat, soha sem remélt magaslatokat érhet el a megfelelő kommunikáció segítségével, de ugyanúgy  a kommunikációval el is tiporható.

   Soha sem késő elkezdeni a szeretet felépítését. Ön  Uram, holnap reggel felkelhet hajnalban, kimehet a piacra, bevásárolhat egy villásreggelihez, vehet néhány szép gyümölcsöt, egy fürt szőlőt, pár  hibátlan barackot, kétféle sajtot, pár szelet sonkát, szalámit, ropogós, friss kiflit és ágyba viheti a feleségének a reggelit. Nem fog haragudni Önre, ha emiatt fél órával korábban ébreszti, hogy ne kelljen kapkodva elfogyasztani. Természetesen egy szál vörös rózsa vagy egy mezei csokor   nem maradhat el. És egy szó: szeretlek. 

   Vagy néhány mondat: Sokat bántottalak, pedig sohasem érdemelted meg. Bocsáss meg nekem! Szeretlek és ezután örökké szeretni akarlak. Segíts nekem! 

    Hogy ez nem szokás, normális házaspárok között? Ez igaz. Valóban nem szokás. Milyen kár. És sikeresnek lenni sem szokása mindenkinek, boldognak lenni sem...

    Lehet, hogy azt gondolja, hogy már késő, vagy az Ön házastársával ez nem megy. Higgye el, téved! Sohasem késő, és mindig érdemes. Aki a jó dolgokat csinálja, áldott lesz, az eredmény nem marad el. Soha.

    A családban ott vannak még a gyerekek is természetesen. Ők azok, akik tiszta lappal érkeznek hozzánk, és hogy mi íródik erre a lapra, ez bizony nagymértékben függ tőlünk.

   Nekik is szeretetre és elismerésre van szükségük, biztatásra, hogy ők is képesek legyenek kihozni magukból a legjobbat. És a jövőjük szempontjából hatalmas segítség lehet, amit majd magukkal vihetnek a családból, vagy pedig óriási hátizsák, amit cipelniük kell.

   A kommunikáció hatalmas jelentőségű dolog. Szavakkal gyakran többet árthatunk, mint a legtöbb cselekedettel, ugyanakkor többet is használhatunk.

   Mi elhatároztuk, hogy csak jót mondunk egymásra és a gyerekeinkre, valamint saját magunkra is, és ezt a gyerekektől is elvárjuk, sőt meg is tanítjuk rá őket. Egyik előadásomon erről beszéltem, és az egyik hallgató fontos kérdést tett fel. Így hangzott: Ha mindig csak a jót veszem észre, és jót mondok mindenkiről, nem félek-e attól, hogy nem lesz súlya a véleményemnek?

   Íme a válaszom: Nem félek. Sőt örülnék neki. Én a véleményemmel nem akarok súlyt (terhet) rakni senkire, megelégszem azzal, ha jobban érzik magukat az emberek tőle.

  Minden vágyam, hogy aki velem beszél, az a beszélgetés végén jobban érezze magát, mint amikor elkezdtük. Úgy gondolom, hogy mindig lesznek elegen, akiknek a véleménye ellátja a hiányolt ballasztokkal az embereket, az én hozzájárulásom nem fog hiányozni ehhez.

  Önnek sem kell félnie, hogy ha a saját családjában, környezetében pozitív kommunikációra törekszik, akkor Önt valami mesterséges 'keep smilling' veszi majd körül, ahol az üres, idétlen vigyor lesz az uralkodó. Tapasztalni fogja, hogy a családi környezete olyan erőt adó, biztonságos várhoz lesz inkább hasonló, ahová jó megérkezni, és feltöltődve energiával, a siker, a győzelem biztos tudatában indulhat újra és újra harcba az álmai megvalósításáért.