Nyerd meg az életed

2009.11.25. 11:27 czoli

2 komment

Nyerd Meg az életed

2009.05.10. 16:37 czoli

4 komment

Levél Balázsnak

2009.05.10. 16:35 czoli

1 komment

Bevezetés

2009.05.10. 16:34 czoli

Isten tökéletes munkát végzett, amikor megteremtette az eget és a földet, és amikor megteremtette az embert.  Megkaptunk minden képességet, tudást és hatalmat hogy kormányozzuk a világunkat. Mindannyiunkban rengeteg képesség szunnyad, tartalékok, amiket szükség esetén hasznosíthatunk, hogy eredményesen vegyük az akadályokat, leküzdhessük a nehézségeket, hogy győztesek lehessünk az életünkben.

Az élet, legalábbis emberi mértékkel mérve, hosszú.

 

Vannak képességeink, amiket hasznosítunk a rendelkezésünkre kiszabott idő alatt, de ez csak a kisebbik rész. A legtöbb bennünk marad, nincs alkalom a hasznosítására.

 

Hatalmas tartalékokkal rendelkezünk, illetve éppen, hogy nem rendelkezünk velük. Sok-sok lehetőség, amikre soha nem kerül sor. Képességeink egy része talán valóban fölösleges, talán valóban nincs rájuk szükségünk, de sokra közülük bizony szükségünk lenne, mégsem használjuk fel ezeket sem. Rejtve maradnak. A legtöbbnek a létezéséről sem tudunk, gyakran pedig éppen, hogy meg vagyunk győződve a hiányukról.

- Nem tudom! Nem vagyok képes rá! Nem tudom megcsinálni!

  

Ez a könyv arról szól, hogy Ön képes rá. Hogy meg tudja csinálni. Hogy bármit elérhet, amit csak akar. A képességek megvannak Önben, Isten gondoskodott erről, és ha valóban akarja, ha hajlandó erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy felszínre is kerüljenek, akkor sikerülni is fog. És Ön elégedett, boldog és sikeres ember lesz.

Egzakt kutatások igazolják, hogy  szellemi képességeinknek például milyen elenyésző részét hasznosítjuk az életünk során. Mindössze néhány százalékot. Hihetetlen.

   

Albert Einstein agyát halála után szakemberek vizsgálták meg, és kimutatták, hogy ez a zseni is mindössze az agyi kapacitásának 15%-át hasznosította. Alig többet, mint képességei 1/7-ét.

 

 Elképesztő. Nem tudom, Ön hogy van ezzel, de számomra Albert Einstein neve a zseni szinonimája: csupa olyasmiről beszélt, amiből én egy kukkot sem értek. És akkor kiderül, hogy Einstein akár hétszer ilyen okos is lehetett volna?

Szent Isten! Hány százalékát hasznosítom akkor én az agyam kapacitásának? Milyen lehetőségeink vannak akkor nekünk? És nyílván hasonló az arány a többi képességünk esetében is.

Ott vannak például a body-builderek, a testépítők. Nem kímélnek időt és fáradságot, hogy megváltoztassák a testüket.

              És sikerül is nekik. 

Eddzenek, gyakorlatoznak, kínlódnak, ha kell, és olyanná formálják magukat, amilyenné csak akarják. Olyan izmokat fejlesztenek ki, amiknek a létezéséről legtöbbünknek tudomásunk sincs. Önnek most bármilyen az alakja, lehetne egészen más. A képessége megvan hozzá.

   És így van ez minden területen. Önben ott vannak a képességek, a lehetőségek. Hétszer, tízszer, talán százszor vagy ezerszer annyi, amennyiről tud, vagy amennyit elképzelni képes.

   Olyan kicsik vagyunk, amikor megszületünk, alig többek a semminél. Néhány ezer gramm tömeg és néhány centiméter kiterjedés. Tehetetlen, kiszolgáltatott test és szellem. Semmik vagyunk, és alig vannak képességeink, szinte semmit sem tudunk. A lehetőségeink azonban hatalmasak. Néhány év alatt felnövünk, izmaink megerősödnek, elérjük születési testhosszunk három-négyszeresét, súlyunkat megtízszerezzük, húszszorozzuk...  A testünk felnő. És a szellemünk?

   Albert Einstein szellemi képességeinek, kapacitásának mindössze 15%-át hasznosította egész életében, és ezzel valószínűleg világcsúcstartónak számít, de mindenképpen ott van az élbolyban. A világátlag a szellemi képességek kihasználtsága esetében 10% körül van, de az összes lehetőségünk, összes képességünk kihasználtsága nem haladja meg az 1%-ot.

    Elképzelhető, hogy nagyobb eredményeket érhetnénk el, ha képesek lennénk

    jobban  kihasználni a talentumainkat?

Valahogy így nézne ki a képességeink kihasználtsága, ha grafikonon ábrázolnánk: számtalan képességünk közül néhány talán eléri a 15%-os kihasználtságot, de a legtöbb messze 5% alatt marad, illetve még az 1%-ot sem éri el..

Vajon milyen az Ön grafikonja? Milyen képességei vannak Önnek, és ezeknek vajon milyen a kihasználtsága?

A sportorvosok azt állítják, hogy olyan adottságokkal élő ember, mint amilyen egy-egy aktuális olimpia bajnokának vannak, a bajnoksággal egy időben még legalább egymillió ember rendelkezik. Hogy miért éppen Ő lett a bajnok? Mert jobban hasznosította ugyanazokat a képességeket, mint a többiek.

Szóval milyen képességei vannak Önnek? Csak úgy próbaképpen gyűjtsünk össze néhányat! Kezdetnek tíz elegendő lesz. Arra kérem, azt is jelölje meg, hogy Ön szerint mekkora a képességének a kihasználtsága!

Képesség	%
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.

 

Ezeknek a képességeknek, lehetőségeknek a töredéke is elegendő lenne ahhoz, hogy Ön megvalósíthassa mindazt, amiről álmodik vagy amire vágyik.

Önből lehetne bárki vagy bármi, ha nekiállna hasznosítani az Önben meglévő lehetőségeket.

Bármilyen teljesítményre képessé válhatunk, legyen az olimpiai bajnokság, Oscar-díj, Nobel-díj, hosszú élet, gazdagság, boldogság, szépség vagy egészség,  hiszen a képességeink megvannak mindehhez, csak meg kell tanulnunk kihozni magunkból ezeket.   Kezdjünk hozzá!

 

 

Szólj hozzá!

Az énkép és az énideál

2009.05.10. 16:26 czoli

 

 

Szeretjük azt állítani, hogy ismerjük magunkat. Pszichológusok nem győzik hangsúlyozni az önismeret fontosságát. Mi igyekszünk is megismerkedni magunkkal, és egy képet alakítunk ki magunkról. Ezt  a képet nevezzük énképnek.

A legtöbbünkben él valamiféle kíváncsiság, milyenek is vagyunk valójában.Az alábbiakban 40 ellentétpárt soroltunk fel. A feladat a következő: vizsgálja meg ezeket egyenként, és döntse el, hogy melyik tulajdonság mennyire vonatkozik önre! Jelölje a saját helyzetét a középső oszlop megfelelő kockájában x-szel! Ha valamelyiknél nem tudna dönteni, menjen tovább nyugodtan, később még visszatérhet! Nem szükséges szigorúan ragaszkodni a sorrendhez. Nos, ha kíváncsi, vegyen elő egy tollat vagy ceruzát, és lásson neki!

 

Milyennek látja saját magát?

csúf	1[UM61]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	szép
buta	1[UM62]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	okos
szegény	1[UM63]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	gazdag
borúlátó	1[UM64]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	derülátó
ügyetlen	1[UM65]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	ügyes
beteg	1[UM66]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	egészséges
magányos	1[UM67]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	társasági
lenézett	1[UM68]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	megbecsült
hátrányos származású	1[UM69]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	előnyös származású
hitetlen	1[UM610]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	hívő
gyenge	1[UM611]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	erős
műveletlen	1[UM612]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	művelt
passzív	1[UM613]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	aktív
ingatag	1[UM614]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	kitartó
fejletlen	1[UM615]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	fejlett
megbízhatatlan	1[UM616]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	megbízható
csekély jövedelmű	1[UM617]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	magas jövedelmű
lemondó	1[UM618]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	bizakodó
rossz a környezete	1[UM619]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	jó a környezete
fáradt	1[UM620]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	energikus, friss
szomorú	1[UM621]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	derűs
jelentéktelen	1[UM622]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	fontos
hazug	1[UM623]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	igazmondó
labilis	1[UM624]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	stabil
hűtlen	1[UM625]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	hűséges
felelőtlen	1[UM626]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	felelős
gyáva	1[UM627]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	bátor
becstelen	1[UM628]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	becsületes
pazarló	1[UM629]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	takarékos
rossz családi hátterű	1[UM630]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	jó családi hátterű
gyűlölködő	1[UM631]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	szeretettel teli
erkölcstelen	1[UM632]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	erkölcsös
görcsös	1[UM633]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	laza
sikertelen	1[UM634]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	sikeres
maradi	1[UM635]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	haladó
peches	1[UM636]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	szerencsés
számító	1[UM637]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	önzetlen
lusta	1[UM638]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	szorgalmas
boldogtalan	1[UM639]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	boldog
esélytelen	1[UM640]† 2 † 3 † 4 † 5 † 6 † 7 † 8 † 9 †10 †	esélyes

  

Nos, mennyire elégedett a kialakult képpel?  Mennyire tartja igaznak, és mennyire tartja megfelelőnek az önmagáról kialakított képet? Talán elégedett, talán elégedetlen. Valószínűleg mindkét esetben téved. A helyzet az, hogy meglehetősen tökéletlen eszközeink vannak saját magunk (vagy bárki más) megismerésére. Homályos vagy éppen, hogy torz tükröket használunk. Nincsenek megbízható, pontos műszereink, és jobb híján környezetünk hasonlóan pontatlan, nemritkán éppen, hogy szándékosan elferdített visszajelzéseire utaljuk magunkat, és figyelmen kívül hagyunk egy egyszerű tényt: a környezetünk fukarkodik az elismeréssel, ha erényeinkről van szó, de nem győz tüsténkedni, ha hibáinkat teheti szóvá. (Mielőtt végérvényesen megharagudnánk környezetünkre, ne feledjük, mi magunk sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Úgy tűnik, ez a tulajdonság ugyanolyan jellemzője az embernek, mint hogy két lába van. Talán a beszéd éppen azért alakult ki az idők során, mert szavak nélkül nem tudtunk megfelelően beolvasni egymásnak.)

Minél jobban megismerjük a világot, minél többet belőle, annál inkább felmérjük a hibáinkat, a lehetséges nehézségeket és regisztráljuk is őket. Leltárt készítünk a magunk számára az akadályokról. Közben állandóan mérjük magunkat, és mind gyakrabban könnyűnek találtatunk.

Korlátokkal építjük magunkat körbe, telerakjuk az életünket akadályokkal, és meghatározó érzésünkké válhat a tehetetlenség, a kilátástalanság. Ez bizonyos fokig érthető is, hiszen a képességeink, amikkel az akadályokat legyőzhetnénk, még nem fejlődtek ki, így az akadályok valóban fölibénk tornyosulnak. A hiba ott van, hogy elfogadjuk ezt a helyzetet a magunk számára véglegesnek, megváltoztathatatlannak, és esélyt sem adunk többé magunknak Pedig bármilyen akadályt legyőzhetünk, bármit elérhetünk, bármivé változhatunk, ha akarunk. A képességeink megvannak hozzá. Isten tökéletes munkát végzett.

 Az un. énkép tehát nem csak a képességeinket, hanem zömében a képtelenségeinket, a korlátainkat tartalmazza, azoknak a gyűjteménye.

Lássuk be: Az énkép, egy hiedelemrendszer, amit tökéletlen műszerekkel, torz tükr

1 komment

Kezdeményezés

2009.05.10. 16:22 czoli

 

 

 

Az, hogy egy képességünk kifejlődik-e vagy, hogy mennyire fejlődik ki, az leginkább két  dolgon múlik:  1. Valaki súlyt helyez a kifejlesztésére, ezáltal aktuálissá válik.

2. A céljaink elérése miatt szükségünk van rá, elengedhetetlen.

 

Igazából nincs más, ami miatt képességeink kifejlődnének. Az 1. esetben nem biztos, hogy elégedettek leszünk az eredménnyel, és előfordulhat és elő is fordul gyakran, hogy fontos képességeink rejtve maradnak, míg más képességeink kifejlesztésére a fontosságuknál, jelentőségüknél messze több időt és energiát fordítunk. A 2. esetben viszont mi irányítunk.

Arról van itt szó, hogy nekünk kell kezdeményeznünk. Nekünk magunknak kell eldöntenünk, hogy mit akarunk és mit nem, és ennek megfelelően kell cselekednünk, tanulnunk, gyakorolnunk, képeznünk magunkat, fejlődnünk és növekednünk.  Ez természetesen nem egyszerű dolog, hiszen az esetek többségében könnyebb csak hagyni, hogy történjenek a dolgok, mint kezünkbe venni az irányítást. Sőt előfordul az is, hogy egyenesen lehetetlennek tűnik, hogy beleavatkozzunk a dolgok menetébe. Ez nem okoz addig nagy gondot, amíg nem a bőrünkre megy a játék. De ha igen?

Ha úgy érezzük, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk? Jól érezzük akkor magunkat? Természetesen nem.

Szent Ágoston imája így hangzik:   Adj erőt, Uram, hogy megváltoztassam, amin tudok változtatni!   Adj türelmet, hogy elviseljem, amin nem tudok változtatni, és   Adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni!

Általánosságban elmondhatjuk, hogy minél inkább kicsúszik a kezünkből az irányítás a számunkra fontos dolgokban, annál rosszabbul érezzük magunkat, és minél inkább mi magunk irányítjuk az eseményeket, annál jobban. A közérzetünk a kétféle irányítás arányától függ. Illetve attól, hogy milyennek érezzük ezt az arányt? Sok helyzetben égetően szükségünk lenne a változásra, arra, hogy javítsunk a helyzetünkön, sorsunkon, mégsem mozdulunk. Vajon miért? Mert úgy gondoljuk, nincs is lehetőségünk a változtatásra. A helyzetünk nem tőlünk függ.

  

Van, amikor erőért fohászkodunk, néhányan talán türelemért, de a bölcsesség nem valami kellendő dolog a kívánságlistán. Úgy érezzük, hiányzik a megfelelő erőnk, de hiányzik a türelmünk is a dolgok elviselésére. És csak nyüszítünk, rosszul érezzük magunkat, de nem kezdünk hozzá a változtatáshoz.

         Van egy anekdota a kutyáról, aki az ebédlő padlóján hever, és folyton nyüszít. A ház vendége végül megelégeli a dolgot és megkérdezi a házigazdát.

         - Miért nyüszít annyira ez a szegény jószág?

         - Tudod, a padlón, ahol fekszik, kiáll egy szög.  Az nyomja az oldalát.

              -  feleli készségesen a házigazda.

         - Akkor miért nem megy arrébb? - értetlenkedik a vendég.

         - Annyira azért nem nyomja...- hangzik a felelet.

Az emberek többsége nem kezdeményez, kívülről várja a megoldást, még akkor is, ha az aktuális helyzettel elégedetlen.

- Valakinek meg kellene oldani a dolgot. Borzasztó, hogy senki sem csinál semmit.

A kezdeményezés kincs. Ha valaki végre belefog valamibe, és nem adja fel túl korán, az emberek tömegesen állnak mögé, gyakran jobb hijján. Így működik a divat is például. De így valósíthatók meg értékes kezdeményezések is, nőhettek nagyra olyan emberek céljai (és képességei valamint lehetőségei is), mint Jacques Cousteau, vagy Gerald Durell, Walt Disney... és sorolhatnánk tovább.

Csodára hiába várunk, a csodát kezdeményezni kell!

John Maxwell könyvében szerepel az alábbi párbeszéd: - Néha megkérdezném Istent, miért hagyja, hogy az ember éhezzen, hogy szegénység, igazságtalanság legyen, amikor tehetne ellene valamit. - És miért nem kérdezed meg? - Mert félek, Isten is megkérdezhetné ugyanezt tőlem.

 

   

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A HATALOM

2009.05.10. 16:16 czoli

               A HATALOM

 

 

Gyakran úgy érezzük, mégsem tehetünk semmit, olyan kicsik vagyunk, és olyan kevés dologban van kompetenciánk. Bármikor eltaposhat egy nálunk sokkal nagyobb erő, félresöpörhet egy erősebb érdek. Az életünk sok-sok területen  szabályozott, sőt túlszabályozott, ki vagyunk szolgáltatva a hatalomnak.

Pedagógus körökben jól ismertek dr.Rosenthal San Franciskó-i kísérletei: fölkértek három pedagógust, hogy vezessen egy éven keresztül három, számukra összeválogatott, különleges képességű tanulókból álló osztályt. Elmondták nekik, hogy azért választották ki éppen őket, mert az előző évek eredményei azt mutatták, hogy ők a legjobb tanárok a körzetben. Kérték őket, hogy mind a tanulók, mind szüleik előtt tartsák titokban, hogy kísérletben vesznek részt, mindazonáltal arra számítanak, hogy a tanulók eredményeiben és IQ-jában pozitív változást fognak tapasztalni az év végén.

Így is lett. Mind a tanulók, mind a pedagógusok nagyszerűen érezték magukat egész évben, és remekül is teljesítettek. Nem csak a tanulmányi versenyeken taroltak, hanem mindenféle egyéb megmérettetésen is.

Az év végén megköszönték a pedagógusok munkáját, és gratuláltak nekik, mert valóban nagyszerű munkát végeztek. Sokkal nagyobbat, mint gondolnák. Ugyanis az év elején kicsit félrevezették őket:  a diákok nem voltak válogatott diákok. Átlagos osztályok voltak, ugyanolyanok, mint bármelyik másik, amelyeknek pedig igencsak felülmúlták a teljesítményét. Az első csodálkozás után a tanárok persze megtalálták a magyarázatot: a jól felkészült, lelkiismeretes pedagógusok még az átlagos képességű diákokból is képesek kihozni a legtöbbet.

Ez természetesen így is van, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a tanárok nevét is sorsolás útján választották ki. Nem különböztek semmiben a többi tanártól, illetve valamiben mégis: az elvárásuk az volt, hogy az osztály minden többi osztálynál jobban fog teljesíteni, mert jobbak, mint azok.

Ezt hívják önmagát beteljesítő jóslatnak. Ez az elvárás ereje. Az, hogy mit várunk el, befolyásolja az eredményt. Az, hogy mit várunk el az életünktől, befolyásolja az életünket, és az, hogy mik az elvárásaink a gyerekeinkkel, tanítványainkkal kapcsolatban, hatással van az ő életükre is.

Ezt persze mindenki tudja. De hogy mekkora ez a hatás, annak jelentőségét nemigen mérjük fel. Pedig tudnunk kell, ez a hatás jóval nagyobb, mint gondolnánk, és ebben sokkal nagyobb lehetőség van, mint hinnénk.

Az elvárás valójában hatalom.

 

 

Ez valójában a hatalom. Hatalom lehetősége önmagunk és akár mások élete fölött is. Számomra ez dr. Rosenthal kísérleteinek a legfőbb tanulsága.

A   hatalommal   lehet    élni    és    visszaélni.

A szülő csakúgy, mint a pedagógus, a gyermek számára ennek a hatalomnak a képviselője. A gyermek természetesen legitimnek fogadja el. De ugyanígy érvényesnek fogadjuk el szinte bárki véleményét, elismerését, bírálatát, kritikáját, gyakran szándékait, cselekedeteit magunkkal szemben is.  Az természetesen, hogy a pedagógus vagy a szülő vagy bárki más hogyan képviseli ezt a hatalmat, abban lényeges különbségek lehetnek. A hatalommal lehet élni és visszaélni.

 -   Hülye vagy!

 -   Zseni vagy!

Két kijelentés például, ami néha elhangzik családokban, iskolákban, társaságokban egyaránt. Azt hiszem, hogy az egyik lényegesen gyakrabban, mint a másik. Az egyik leépít, a másik felépít. Az egyik visszaélés a hatalmunkkal, a másik a hatalom használata. Mind a két kijelentésnek nyoma marad, hatással lesz az illető jövőjére. Ha  fölépítjük vagy leépítjük a gyerekünket, a barátunkat, a házastársunkat vagy a kollégánkat akár, az hatással lesz a gyerekünk, a barátunk, a házastársunk vagy akár a kollégánk  teljesítményére is.

A fölépítés megsokszorozhatja a teljesítményt. Ha egy ország lakói maradéktalanul élveznék a felépítettség állapotát (és céljaik is lennének, ami ebben az esetben – amúgy is – törvényszerű), az egész ország teljesítménye megsokszorozható lenne.

Vegyünk példaképpen egy tipikus svájcit! Hogyan gondolkodik ő önmagáról? Valahogy így:

·        Bízik magában, és a többi svájciban.

·        Öntudata van.

·        Tisztában van az értékeivel és a többi svájci értékeivel is.

·        Megbízhatónak gondolja saját magát, és eszerint cselekszik. Megbízható is.

·        Gazdagnak gondolja magát és eszerint él.....

 

Sorolhatnánk még a gondolatokat tovább? Mindenki tudna hozzátenni néhányat, azt hiszem. Ezzel szemben hogyan gondolkodik egy kelet-európai vagy egy fejlődő ország lakója? És hogyan él? Én azt hiszem, hogy van összefüggés a különböző gondolkodásmód és a különböző életmód között. Ha megváltozna a gondolkodásmódunk, megváltozna az életünk is.

A hatalom képes arra, hogy fölépítsen. És ez a hatalom mindenkinek ott van a kezében. Mi is élhetünk vagy mi is visszaélhetünk vele.

 

A nyolcvanas évek közepén az Eötvös Loránd Tudományegyetem megbízásából egy lemorzsolódás-vizsgálatot végeztünk néhány középiskolában. Annak az okait vettük számba, hogy miért marad ki valaki a középiskolából, és ami minket még inkább érdekel, utána hogyan alakul a sorsa? Egy érdekes összefüggést találtunk. Az a néhány tucat tanuló, aki nem kallódott el, akik tudtak pályát módosítani, egytől egyig, tehát kivétel nélkül kapcsolatban álltak vagy kapcsolatba kerültek valakivel a szüleiken kívül, akit mi harmadik személynek vagy kívülállónak neveztünk, és akinek sikerült hatnia a gyerek gondolkodására és pozitív irányban befolyásolta őt. Volt köztük nagypapa, aki a méhészkedés felé terelte unokája érdeklődését, és aki ennek hatására folytatta tanulmányait. Egy edző utánanyúlt a már rendszeresen csavargó volt tanítványának és válogatott sportolót nevelt belőle, aki emellett diplomát is szerzett. Egy unokabáty, aki utazni szeretett és ezért nyelveket tanult, egy másik kertészkedett, vagy zenekarban játszott.

  Egyetlen hatalom volt a kezükben, hogy szerettek valamit csinálni és megmutatták védencüknek, hogy arra ő is képes lenne.

 

Fölépítették őt, ahelyett, hogy leépítették volna. Ez a hatalom mindannyiunk kezében ott van, élhetünk, vagy visszaélhetünk vele. Mindenki harmadik személy valaki szempontjából, sőt a legtöbb ember szempontjából is az. A fölépítés megsokszorozhatja a teljesítményt. Miért ne élhetnénk ezzel? Ebben a helyzetben a legtöbben csak helytelenítenek, kritizálnak. Pedig a kritika sohasem mozgósít. A kritika nem azt mondja, hogy:  ezt csináld! A kritika azt mondja: Ezt hagyd abba! Meg ezt is, meg ezt is...

Abból, hogy valamit abbahagyunk, még nem következik a megoldás. Pláne nem következik automatikusan a késztetés egy újabb próbálkozásra. Sőt!

A legtöbb ember nem hiszi el, hogy van hatalom a kezében, a hatalmat hajlamosak vagyunk valami kívülálló, tőlünk független dolognak minősíteni, azonosítani a kényszerrel, gyakran az erőszakkal, míg saját helyzetünket a kiszolgáltatottsággal és a tehetetlenséggel.

Természetesen egy hatalom lehet ilyen is, de lehet más is.  A hatalom minősítése attól függ, hogy mire használják, mire használjuk. A hatalomnak lehet célja, de létezhet pusztán önmagáért, szolgálhat, vagy uralkodhat, lehet kicsinyes vagy nagyvonalú...

                                 

 

 

Az igaz hatalom nagyvonalú.

Kicsinyes hatalom	Nagyvonalú hatalom
Követelőzik, elvesz Büntet Uralkodik Rövidtávú Támad Támadják Csökken majd megbukik Válságokkal teli Gyűlölt A harc jellemzi Komor A törvények tartják fenn 'Jogom van!' Mindennapos Visszaél a hatalmával Leépít	Ad Jutalmaz Szolgál. Örökké tart Segít Segítik Növekszik Diadalmas Népszerű, kedves A béke jellemzi Vidám A szeretet tartja fenn 'Lehetőségem' van. Ritka Él a hatalmával Felépít

 

  Mindannyiunk kezében van valamilyen hatalom, a kérdés, hogyan élünk vele?

 

 

Szólj hozzá!

Változás, változtatás, fejlődés

2009.05.10. 16:12 czoli

  

 

 

                                                                        " Egyre nagyobb a veszély, hogy technológiánk túlszárnyalhatja az emberi természetet"

                                                                                                                          Albert Einstein

  10

 Ezen a grafikonon  ötévenkénti bontásban próbáltam meg ábrázolni saját életem három fontos síkját, mégpedig a fizikai állapotomat, a szellemi állapotomat és az érzelmi állapotomat. Természetesen a diagram saját, szubjektív véleményemet tükrözi.

Az aktuális helyzetet 0 és 10 közötti számokkal értékeltem. Néhány körülmény egész világosan leolvasható: átlagos gyereknek születtem minden tekintetben, és nem túl nagy tempóban, de egyenletesen fejlődtem kamaszkoromig, amiből aztán kisebb válságok után sikerült kievickélnem, és ifjúkoromban sok területen elég jók voltak a teljesítményeim. Ezt persze a természetes fejlődésnek is lehet tulajdonítani. Sikerült megfelelően beilleszkedni a környezetembe, és ennek következtében rohamosan, öt év alatt visszaépülni arra a szintre, amin öt éves koromban voltam.

Fölszedtem jó néhány rossz szokást és néhány felesleges kilót, erősen dohányoztam, éjszakáztam, és jelentős ismereteket szereztem a szeszesital-fajták tekintetében is, így nem csoda, hogy kondícióm ilyen mértékben romlott. Ennek megfelelően szellemileg sem voltam a csúcson, hiszen érdeklődésem középpontjában leginkább a mindennapok gondjai-örömei szerepeltek. Mi tagadás, fokozatosan elbutultam. Annak ellenére, hogy különböző felsőfokú képesítéseket szereztem ebben az időszakban, mivel alkalmazni nemigen alkalmaztam ezeket, a szellemi képességeim inkább visszaestek, minthogy fejlődtek volna. És ettől persze többnyire pocsékul éreztem magam.

Semmi perspektívát nem láttam magam előtt, és ennek megfelelő volt az életminőségem is. Kezdtem megmerevedni, mielőtt rohamos pusztulásnak indultam volna. Hajviseletem, ruházatom, étkezési szokásaim, baráti köröm, kulturális kötődéseim, attitűdöm semmit sem változott ebben az időszakban. Ráadásul az történt, hogy az országban a gazdasági lehetőségek a politikai szabadság növekedésével együtt  jelentős mértékben nőttek, és én páni félelemmel láttam, hogy nem tudok élni vele.

Belekaptam ebbe, abba, kipróbáltam néhány dolgot, ami adódott, gyakorlatilag válogatás nélkül, ennek következtében a helyzetem tovább rosszabbodott, talán csak szellemi képességeim nem romlottak, mert élt bennem a vágy, hogy változtatnom kell és a hit, hogy sikerülni is fog. Szerencsére nem adtam meg magam a kudarcoknak, nem tudtam elfogadni, hogy a romlásnak induló tendenciák tovább romoljanak. Viszont szembesülnöm kellett azzal, hogy ha nem változtatok, akkor semmi sem fog változni, illetve oda jutok, ahová tartok:  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy jó barátom mesélt egy történetet a nagybátyjáról, aki váratlanul gyomorvérzést kapott. Az orvosok szerint teljesen tönkretette a szervezetét a helytelen és mértéktelen táplálkozás, és a mit tagadjuk, rendszeres alkoholfogyasztás. Közölték vele, hogy ha nem változtat a szokásain, az élete komoly veszélybe kerül. A nagybácsinak nem volt szándékában idő előtt elhunyni, így aztán egyik napról a másikra fölhagyott az ivással és a zsíros ételekkel. Ma egészségesebb, mint valaha.

Egy másik történet a nagypapáról szól, akiben hirtelen fellépő szívpanaszai érlelték meg a régóta halogatott döntést, hogy leszokjon végre a dohányzásról. Azóta eltelt több mint tíz év, és semmi baja nincs a szívével.

A harmadik történetben egy igencsak túlsúlyos keresztmama cukorbeteg lett. Ez segített neki, hogy 3o kilót fogyjon és egészségesen és önmagával elégedetten éljen tovább.

A változás erőfeszítést igényel, és nemigen szeretünk erőfeszítéseket tenni. Hajlamosak vagyunk a lustaságra, ilyen a természetünk. Persze előfordul olyan helyzet is, amikor a várható eredmény nem is éri meg az erőfeszítést, de sok-sok helyzetben égetően szükségünk lenne a változásra, arra, hogy javítsunk a helyzetünkön, sorsunkon, mégsem mozdulunk. Vajon miért?  Mert úgy gondoljuk, nincs is lehetőségünk a változtatásra. A helyzetünk nem tőlünk függ.   Erről már beszéltünk.

Aki a külső kontrollt fogadja el valóságnak, az a problémára koncentrál, azzal foglalkozik. Felméri a súlyosságát, jelentőségét, természetét, következményeit. Véleményt mond róla, kritizálja, tanácsokat ad vele kapcsolatban, szenved tőle, de nem igyekszik változtatni rajta. És a dolog nem is változik, legfeljebb romlik. Murphy mondja: ami elromolhat, az el is romlik.

Én valójában semmiben nem értek egyet azzal, amit az un. Murphy törvények képviselnek, de azt el kell ismernem, hogy többnyire igaza van. ²Ami elromolhat az el is romlik.² Mert hagyjuk, hogy elromoljon.  De ennek nem kellene így lennie .! A panaszkodás sohasem visz előre. A problémákon való rágódás fölemészti az energiákat, amikre pedig a megoldáshoz lenne szükség.

                     Aki számára a belső irányítás a valóság, azt a megoldás érdekli.

Adott ugyebár  egy túlsúlyos keresztmama, aki alaposan elhízott az évek során. Nem érzi jól magát a bőrében, állandóan mentegeti magát, gyakran szégyenkezik, kisebbségi érzése van társaságban, nem vetkőzik fürdőruhára, sőt strandra sem jár, meg táncolni sem, mert hamar megizzad, pedig kiváló táncos volt valamikor. Hamar elfárad, nem tud sokáig állni, a lábai is fájni kezdenek. Tele van panasszal,  és most, tetejében itt a cukorbaj.     

                                                                                               

Mi a külső kontrollos reakció? A kétségbeesés.

Mi lesz ezután?

A cukorbetegség szörnyű betegség.

Sok szenvedéssel jár.

Bele lehet halni.

És gyógyíthatatlan.

És rengeteg kényelmetlenséggel jár.

És nehezen gyógyulnak a sérülések.

És szövődmények léphetnek fel.

És ...

Lehet sorolni a következményeket, amik mind igazak, és amiken valóban nem lehet változtatni. És sok cukorbeteg valóban végigszenvedi a következményeket, és valóban belehal a betegségbe, mivel az valóban gyógyíthatatlan.

A keresztmama - ki tudja miért - inkább a megoldásra kezdett fókuszálni.

Hogyan kerülhető el mindez?

Hogyan lehetne megmenekülni a reá váró szörnyűségek elől?  És meg is találta a megoldást: lefogyott 3o kilót, egészségesen kezdett táplálkozni, kirándulni, később táncolni kezdett járni újra. Már nem fájnak a lábai, nem fárad el hamar, strandra jár, imádja a fürdőruhákat, és nincs kisebbségi érzése a társaságban. Nagyon jól érzi magát a bőrében, a környezete nem is tudja róla, hogy cukorbeteg. Nemhogy kétségbeesni nincs oka, de már panaszkodni sem nagyon. Nem is teszi.

Én is valami ilyesmire jöttem rá, ahogy közeledtem a 40 felé. Nekem kell változtatnom, mert ha nem teszem, semmi sem fog változni. Illetve, ha nem változtatok, oda jutok, ahová tartok. És én láttam embereket, ismertem embereket, akik nem változtattak, és én nem akartam az ő sorsukra jutni. Azt hiszem, engem is ez a pánik késztetett arra, hogy keresni kezdjem az alternatívákat, hogy újra és újra starthoz álljak, hogy megtanuljam azt, amire szükség van ehhez, hogy gyakoroljak és gyakoroljak, hogy új szokásokat vegyek fel és megküzdjek a nemkívánatos régiekkel, és keresni kezdjem a lehetőségeket, azoknak az embereknek a társaságát, akik szintén ezt teszik. Azokhoz akartam tartozni, akik maguk irányítják az életüket.

Ha nem változtatsz irányt, oda jutsz, ahová tartasz!

 

 Ma már tudom, hogy nem kell megvárni, a kényszerítő körülményeket, hogy nincs szükség arra, hogy az ember rossz szokásokat vegyen fel, hogy aztán leszokjon róluk, amikor muszáj. Az ember változtathatna kényszer nélkül is, nem kell, hogy a saját kárunkból tanuljunk. Miért ne tanulhatnánk más kárából, vagy akkor már miért ne tanulhatnánk más sikereiből inkább? Miért ne tanulhatnánk egyáltalán? Én így legalább azt megtanultam, hogy változtatni sohasem késő, hogy bármikor el lehet indulni azon az úton, ami arra tart legalább, amerre menni akarunk. Ehhez elég a gondolkozásmódunkat megváltoztatni. Ahogy Napóleon Hill mondja: Ha megváltoztatod a gondolkozásodat, megváltozik az életed.

 

Szólj hozzá!

A célok ereje

2009.05.10. 16:04 czoli

                    

 

 Sikerült az idők során jelentős súlyfölöslegre szert tennem, húsz év alatt fölszedtem húsz kilót. Ez huszonöt százalékos növekedést jelent, ami már nem mondható csekélységnek. A túlsúly nyilvánvaló következményei természetesen  kényelmetlenségek egész sorát hozták magukkal: szuszogok a lépcsőn, izzadok a melegben, nehezemre esik bekötnöm a cipőmet stb. Az évek során újra és újra megpróbálkoztam azzal, hogy visszanyerjem eredeti súlyomat. Kipróbáltam különböző fogyókúrákat, rengeteget tudok a káros étkezési szokásokról és a helyes étkezési szokásokról egyaránt, tanulmányoztam és megtapasztaltam a böjt csodálatos hatásait, ismerem a testmozgás jelentőségét és rengeteg formáját. Gyakran értem el figyelemreméltó részeredményeket, de véglegesen sohasem sikerült lefogynom. Amit leadtam, mindig visszahíztam, ráadásul mindig meg is tetéztem valamivel. Ezt a jelenséget mindenki ismeri, aki megpróbált már leadni néhány kilót. (Azt mondják, az emberek a táplálkozásnál csak a fogyókúrára költenek többet.)

Mi ennek az oka? Mit csinálok rosszul? Mit kellene tennem? Hiszen vannak emberek, akiknek sikerül. Nekem miért nem?

Nemrégiben rájöttem a dolog nyitjára: ahhoz, hogy lefogyjak, kevés, hogy elégedetlen vagyok a formámmal. Kevés, hogy néha kényelmetlenül érzem magam. Azzal, hogy a problémával foglalkozom, csak állandósítom a problémát. Minél többet foglalkozom azzal, hogy száz kiló vagyok, annál inkább száz kiló leszek. Ez az eddigiek ismeretében már nyilvánvaló kellett volna, hogy legyen az én számomra is.

 

-         Persze, persze. De én a megoldással foglalkozom!

 

Nos, önmagában ez is kevés. Nem elég, ha a megoldással foglalkozom. Ha eredményt akarok, ha azt akarom, hogy az erőfeszítéseimnek értelme legyen, akkor szükségem van egy pozitív célra. És ez nekem történetesen nincs. Hiába vagyok (csaknem!) egy mázsa, viszonylag jól érzem magam a bőrömben. Hajnalka nem tiltakozik, elfogad és szeret így is. A gyerekeim szerint a pocakom olyan apás. A legkisebb egyenesen tiltakozik minden fogyókúránál. Az emeletekre pedig legtöbbször föl lehet jutni lifttel és nagyszerű, fűző nélküli cipőket lehet kapni. Enni jó, fogyókúrázni pedig nem jó. Mitől fogok akkor lefogyni? Hogyan és mikor? Válasz: semmitől, sehogyan és sohasem. Hacsak...! Hacsak nem szerzek magamnak valami pozitív célt.

Bevallom, teljesen tanácstalan vagyok. Elképzelésem sincs, mi lehetne számomra a megfelelő cél ebben az esetben. Úgy érzem, csapdába kerültem. Beleestem a kényelmi zóna csapdájába.

Ez úgy működik, mint az erózió. Valójában az is. Az esővíz apránként mossa, sodorja magával a termőföldet a dombról, és ha nem állítják meg, nem kötik meg időben, akkor már visszafordíthatatlan a folyamat, legalábbis nagyon nehéz újra termővé tenni a talajt. Ezért mondják: a lejtőn nincs megállás.

Én tudom, hogy ez nincs így. Meg lehet állni a lejtőn, csak nehezebb, sokkal nehezebb, mint el sem indulni lefelé. De ha nem változtatok irányt, oda jutok, ahová tartok. És én nem akarok 120, 150 kilós lenni, nem akarom a magas vérnyomást, a cukorbetegséget, a szívelégtelenséget, de ez önmagában kevés. Valami komoly célra van szükségem. Ha ezt megtalálnám, meg lennék mentve. Meg kell találnom a megfelelő célt. Keresni, kutatni fogom, vadászni fogok rá. 

 

Szólj hozzá!

Célvadászat

2009.05.10. 15:59 czoli

                      

 

Önnek mire, milyen célra van szüksége, hogy kihozza magából a legjobbat? Talán nem kézenfekvő most a válasz, talán Ön is ugyanolyan tanácstalan, mint én a kilóimmal kapcsolatban. Talán, ha belegondol, rájön, hogy Önt is a nehézségek, a problémák foglalkoztatták túlnyomórészt. Esetleg már próbálkozott a megoldások megtalálásával is, de még nem hozott elég eredményt. Talán a célokra Önnek is vadászni kell majd. Meg fogja érni.

 

 

           A célok  koncepciója

 

 

 

Közismert az a felmérés, amit a Yale Egyetemen végeztek 1953-ban a végzős hallgatók körében: megkérdezték tőlük, mik a céljaik. Milyen elképzeléseik vannak? Hogyan képzelik a jövőjüket, az életüket az utolsó vizsga után? A kutatók azt találták, hogy a hallgatók mindössze 3%-a fogalmazta meg a céljait, a többiek ködös elképzelésekkel néztek - ha néztek egyáltalán - a jövőbe.

Húsz év múlva, 1973-ban ismét felkeresték a vizsgált személyeket, és akkor volt csak nagy csodálkozás: az a 3%, akiknek korábban megfogalmazott céljaik voltak, több pénzt kerestek, mint a többi 97% összesen. Nyilvánvalóan az életük többi területén is sikeresebbek voltak a társaiknál.

Nos, ez masszív összefüggés. Engem nagyon elgondolkodtatott. A legtöbb ember természetesen szívesen tartozna a sikeres 3%-ba, én is így voltam ezzel, de valahogy csak nem akart összeállni a kép.

                                  3% =   kitűzi a céljait      =   sikeres

                                97% =   nincsenek céljai   =   sikertelen

 Mit csinált másképpen ez a 3%, mint a többi?  1953-ban még alig volt közöttük különbség. A Yale-re nem vesznek fel akárkiket, esélyeik, származásuk is hasonló lehetett. Diplomát kaptak, tehát a tudásuk is megfelelő volt, ráadásul a világ egyik leghíresebb egyetemén végeztek. Nyilván nem akkor dőlt el a dolog, a húsz év alatt történt valami másképpen. Ezek az emberek nem az egyetem előtt vagy a tanulmányaik alatt csináltak valamit döntően másképpen, hanem utána.

                  

A különbséget az okozta, amit utána csináltak.

 

Itt lenne a kutya elásva?

Hogy azért csinálták másképpen a dolgokat, mert voltak céljaik? Azért, mert tudták, hogy merre akarnak menni és miért? Ez jelentené a különbséget? Talán számukra az egyetemi diploma nem végzettséget jelentett volna, mint sok más ember számára hanem inkább kiindulási pontot? Egy szükséges állomást? Egy folyamat kezdetét? Egy folyamatét, ami elkezdődött, és talán a diplomaosztásnál még nem is igen vett észre senki, de húsz év elteltével egészen nyilvánvaló eredményekhez vezetett?

A mi életünkben is elkezdődnek folyamatok. Van, hogy tudatában vagyunk ennek, van, hogy mi sem vesszük észre azonnal. Ám húsz év múlva az eredmény önmagáért beszél, és talán nem is tudjuk, hogy mikor és miért kezdődött el éppen ez a folyamat.

 

Géza magasan kvalifikált szakember volt, több diplomával, tudományos fokozatokkal, nemzetközi kapcsolatokkal és publikációkkal. Húsz évesen családja és környezete szerint nagy tehetség, reményteljes jövővel.  Negyven évesen egy vidéki kisváros lakója, jelentéktelen cég közepes presztízsű alkalmazottja alacsony fizetéssel. Napi megélhetési gondokkal küzd, egészsége megromlott, jövőképe negatív, emberi kapcsolatai beszűkültek, barátja nincs, gyerekeivel türelmetlen, házassági problémái miatt pszichológushoz jár.

Helga közgazdász diplomát szerzett, utána ösztöndíjjal 3 évet töltött Amerikában és Nyugat-Európában, négy nyelven beszél. Negyven évesen alkalmi nyelvtanításból él, nem ment férjhez, alkoholista.

  

Mindannyian ismerünk ilyen történeteket, tucatjával találhatóak hasonló esetek környezetünkben, baráti körünkben, alkalmasint családunkban is. Néha értetlenül állunk, nem értjük, csakúgy, mint az ellenkező előjelű eseteket sem:

Zsolt érettségi után nem jutott be az egyetemre, évekig kallódott, nem találta magát, amihez csak fogott, kudarcba fulladt. Megnősült, elvált, filléres gondokkal küszködött. Negyven évesen országos kiterjedésű cég tulajdonosa, boldog házasságban él, egzotikus helyekre jár nyaralni.

 

Mindannyian vagy csaknem mindannyian szeretnénk sikeresek lenni, elérni, megvalósítani az álmainkat, de csak keveseknek sikerül igazán. A sikeresek és a sikertelenek között egyaránt vannak előnyös helyzetből származók és vannak eredetileg hátrányos helyzetűek is. Vannak magas iskolai végzettségűek és alig iskolázottak. Nem ez teszi tehát az igazi különbséget.

 

                                              3% =   kitűzi a céljait      =   sikeres

                                            97% =   nincsenek céljai   =   sikertelen

                                                

Ez lenne a különbség?

 

 Hihetetlennek tűnt, és akkor végre leesett a tantusz:

                      

nem vagyunk képesek kihozni magunkból a képességeinket.

Magunktól nem vagyunk rá képesek. Kell hozzá valami plusz (vagy valaki, aki segít). Ha ezt nem találjuk meg, a képességek bennünk maradnak. Némelyik képességünket pedig akár egészen magas szintre fejlesztjük, aztán nem hasznosítjuk, vagy nem megfelelően hasznosítjuk. Hiába a tanulás, a tudás, a tehetség, az erő, az ész, az intelligencia, mindez kárba vész, ha nincs egy méltó célunk, aminek érdekében csatasorba állítanánk őket, ami mozgósítana, ami felé elindulhatnánk.

Csodálatos iskoláink vannak, ahol évről évre milliók szereznek világszerte tudást, hogy aztán többségükben sohase alkalmazzák azt. Képesek vagyunk bármit megtanulni és meg is tanulunk rengeteg dolgot. Hasznos és haszontalan tudást vegyesen. Honnan tudhatnánk, hogy mi az a tudás, aminek az elsajátítására nagyobb erőfeszítéseket kell tennünk, és mi az, amit igazából elhanyagolhatnánk? És ki az, aki eldönti, mi a hasznos és mi a haszontalan? Igazából egyetlen ilyen ember van az egész világon: mi magunk.

Ha van célunk.

 Ennek hiányában teletömjük a fejünket szinte válogatás nélkül mindenféle tudással, esetleges, hogy milyen képességeink fejlődnek ki, így aztán gyakran fordul elő, hogy nem tudunk velük mit kezdeni.

 

Akinek nincs célja, az arra van kárhoztatva, hogy annak dolgozzon, akinek van. 

 

Bölcs mondás, nagy igazság. A többség, akinek nincs saját, megfogalmazott, méltó célja, az arra van kárhoztatva, hogy annak dolgozzon, akinek van. Függetlenül attól, hogy egyetért-e vagy sem azzal a céllal, hogy tudatában van-e, ismeri-e azt a célt vagy sem. Csoda, hogy annyi az eredményeivel, a munkájával, a tevékenységével elégedetlen ember? Talán van annál is borzasztóbb dolog, mint mások céljaiért dolgozni: ha olyan valakinek, olyan intézménynek dolgozunk, akinek szintén nincs célja. És azt hiszem, ez sem ritka jelenség a világon.Azt hiszem, már ezért is szükségünk van célokra, mert ezáltal mások számára is megteremthetjük legalább az értelmesebb munka lehetőségét.

                                                           

Isten tökéletes munkát végzett, amikor megteremtette az eget és a földet, és amikor megteremtette az embert.  Megkaptunk minden képességet, tudást és hatalmat hogy kormányozzuk a világunkat. Mindannyiunkban rengeteg képesség szunnyad, tartalékok, amiket szükség esetén hasznosíthatunk, hogy eredményesen vegyük az akadályokat, leküzdhessük a nehézségeket, hogy győztesek lehessünk az életünkben.

   

Nem tudjuk kihozni magunkból a legjobbat, sőt gyakran semmit sem hozunk ki magunkból, ha nincsenek céljaink. De ha vannak?

A világ lakosságának mintegy 3%-a sikeres, mert vannak céljai. Ők képesek kihozni magukból és gyakran másokból is mindazt, amit a többiek nem. Tudnak valamit, amit a többiek is tudhatnának. Az a titokzatos valami, ami kihozza belőlünk a legjobbat, ami miatt mozgósítjuk képességeinket, az a célokkal van összefüggésben.Ha  van célunk:

Þ    a szükséges tudást megszerezzük,   Þ     ha az kell hozzá.

Þ kifejlesztjük a megfelelő képességeinket, Þ ha az kell hozzá.

Þ Megtaláljuk a megfelelő eszközöket  és módszereket,              Þ     ha az kell hozzá.

Þ    Megteszünk bármit,                  Þ     ami kell hozzá.

                                                                                                   Ha van célunk.

 

 Aztán leesett még egy tantusz: hogy én is? Ha van célom és megfogalmazom, akkor én is?

 Ez a csődtömeg, aki vagyok, lehetne más? Hogy nem késő? Ha megfogalmazom, ha leírom a céljaimat, ezzel elkezdődhet valami, hogy ezzel immár beletartozom abba a bizonyos 3%-ba? Hogy ettől megváltozik az életem? Hogy nem az a fontos, amit eddig csináltam, hanem az, amit ezután fogok? Hogy öt - tíz - húsz év múlva visszatekintve más eredményt, sokkal jobb eredményt könyvelhetek el, mintha csak hagyom magamat sodortatni? Hogy ez rám is vonatkozik? Hogy én döntök?

  

Innen kezdve hihetetlennek tűnt a koncepció. Alig-alig bíztam, de nem mertem elvetni. Ki tudja? Hátha! A kisördög - akkor már inkább kisangyal - nem hagyott nyugodni. De nem ám. Eldöntöttem, hogy kipróbálom. Ettől olyan izgatott lettem, mint amikor először pillantottam a feleségemet, illetve ezt a csodálatos nőt, aki a feleségem lett: Istenem, de gyönyörű! Bárcsak az enyém lenne! Bárcsak igaz lenne!

És amikor leírtam először, még nagyon kezdetleges formában a legfontosabb céljaimat, izgalmam csak fokozódott. Kívántam, nagyon kívántam, hogy igaz legyen ez az összefüggés. Kétkedtem, de reménykedtem. És még ma is, sőt még inkább, mint régebben, ha kitűzök egy új célt, ha előkerül egy álom, fohászkodom: Istenem add, hogy ilyen egyszerű legyen!

Hozzákezdtem a céljaim megvalósításához és kezdett megváltozni az életem. Még csak öt éve. A folyamat alig kezdődött el, javában tart. Ha arra gondolok, mi lesz 15-20 év múlva, beleborzongok. Jó érzés.

Önnek is vannak álmai. Ábrándozzon el bátran! És a házastársának és a gyerekeinek is vannak. És a barátaiknak is. És a tanítványainak is vannak. Mi történne, ha ezek megvalósulhatnának? Jobb lenne az Ön élete? Igen vagy nem?

 

                                                ˆ                   ˆ

                    x- igen                          x-  nem

 

Jobb lenne a házastársa élete? Igen vagy nem?                      x- igen    ˆ  x- nem   ˆ

Jobb lenne a gyermekei élete? Igen vagy nem?                             ˆx- igen    ˆ  x- nem

A barátaié? Igen vagy nem?                                      

                             ˆx- igen    ˆ  x- nem             ˆ

A tanítványaié?                                                                                              ˆx- igen    ˆ  x- nem

 

 

     Mi történne a világgal, ha megvalósulnának az álmok? Jobb lenne a világ?

                                                 ˆ                                  ˆ

                              ˆx- igen    ˆ  x- nem

 

                            3% =   kitűzi a céljait      =   sikeres

                          97% =   nincsenek céljai   =   sikertelen

 

És mi történne akkor, ha az embereknek nem csak három százaléka fogalmazná meg a céljait? Ha többen lennénk? Ha az Ön környezetében több ember fogalmazná meg és igyekezne megvalósítani a céljait, mi történne akkor?

És ha az Ön tanítványainak nem három, hanem mondjuk hat százaléka indulna megfogalmazott célokkal az életnek, jelentene ez különbséget? (Ez csak néhány gyerekkel és néhány felnőttel több. Mégis: jobb lenne ettől valami?

Én hiszem, hogy igen.

Ha az Ön városában az emberek hat százalékának lennének céljai, jobb lenne ettől az Ön városa?

Én hiszem, hogy igen.

Ha az Ön országának, népénekhat százaléka tűzne ki célokat, jobb lenne az életük?

Én hiszem, hogy igen.

Számoljunk egy kicsit!  3%, az ugyebár százból három ember. Nem valami sok. Természetesen illúzió lenne abban reménykedni, hogy ezután mindenki célokat fog kitűzni.  De még három ember? Az iskolában ebből a szempontból is hatalmas lehetőségek lennének. Ha egy osztály tanulólétszámát átlag 33-nak vesszük, akkor a 3%, az osztályonként mindössze egyetlen egy gyermek.  Ha kettő lenne,  csak még egyetlen egy, az már százból hat, azaz 6%. Elérhető vajon ekkora változás? Én hiszem, hogy igen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

---

 

Szólj hozzá!

Címkék: 3%

MIÉRT NEM TŰZÜNK KI CÉLOKAT?

2009.05.10. 15:49 czoli

Szólj hozzá!

1. Nem ismerjük fel a jelentőségét

2009.05.10. 15:47 czoli

 

 

Ez a kudarc első oka.

A legtöbben nem is tudnak erről az összefüggésről. Nem tudják, hogy céljaik kellene hogy legyenek. Nincs meg a szükséges információjuk Ezen viszonylag könnyű segíteni, ez mindössze propagálás, ismeretterjesztés kérdése csakúgy, mint a higiéniai kérdéseké: WC használat után moss kezet!

Semmelweis Ignác, az anyák megmentője. Az anyák megmentője. Hősi titulus, heroikus küzdelmet feltételező cím. Egy olyan embert képzelhetünk magunk elé, aki kivont karddal a kezében állt ellen egyedül mindazoknak, akik szövetkeztek az anyák elpusztítására.                 

Valójában Semmelweis Ignác nem volt valami nagy hős. Egyszerű orvos volt, aki a maga alázatos módján igyekezett megértetni a kollégákkal egy egyszerű összefüggést a XIX. században, amit egyébként már a Bibliában is megtalálhattunk, az Úr részletes parancsaiban, amit Mózesre bízott, de amit a tudósok valamilyen okból elfelejtettek: nevezetesen azt, hogy ha valaki halottal vagy tisztátalansággal (betegséggel) érintkezik, akkor maga is tisztátalanná válik, következésképpen meg kell tisztulnia.

Semmelweis azt javasolta az orvosoknak, hogy ha boncolnak vagy operálnak, és utána szülést vezetnek le, akkor a kettő között mossanak kezet. Ezáltal elkerülhető lenne a gyermekágyi láz, amiben szülő nők tömegei betegedtek meg, sőt haltak meg. Az egyszerű összefüggés, hogy a boncolás vagy az operáció kórokozókat juttat az orvos kezére, amik a szülés közben bejutnak az anya vérkeringésébe, és különböző módokon megbetegíthetik, amit aztán összefoglaló néven gyermekágyi láznak neveztek el, szóval ez az egyszerű összefüggés felismerése nem ment egyik napról a másikra, és ebben a fölismerési folyamatban végzett hatalmas munkát az egyszerű pesti orvos, és lett – ezáltal –  az anyák megmentője. Valódi hős. A legnagyobb sárkányt győzte le: a tudatlanságot.

Innen már ment minden, mint a karikacsapás. Ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy miért kell betartani a higiéniai követelményeket. Semmelweis Ignác ezáltal nem talált fel semmi újat, nem fejlesztett ki gyógyszert, csak egy ok, okozati összefüggést ismert fel, ami aztán milliók életére lett hatással.

1. Kinevetik 2. Támadják 3. Nyilvánvalóként   ismerik el.

Egyébként minden új eszme, új felismerés, felfedezés három fázison megy keresztül, mire általánossá válik:

 

 

 

Igazából ez a könyv is ez ügyben kíván tenni valamit, őszintén hiszünk is az eredményben, és abban, hogy az iskola, a pedagógusok és bárki, akinek a saját sikere vagy mások sikere fontos, hasznára lehet az elképzelésnek. Sokat tehet ez ügyben Ön is.

Persze nem az a célunk, hogy mindenki egyet értsen velünk, hogy mindenki megfogalmazza és megvalósítsa a céljait, hanem, hogy a lehetőségeink szerint minél nagyobb és egyre növekvő mértékben hozzájáruljunk azok számának növekedéséhez, akik ráébredve az összefüggés valóságára, végre nekilátnak, hogy többet hozzanak ki magukból, akik fölismerve, hogy képesek rá,  akarják is megvalósítani az álmaikat.

Ahogyan már az előző fejezetben elismertem, amikor én eldöntöttem, hogy legalább kipróbálom, nagyon izgatott lettem. Én tudom, hogy érdemes megpróbálni, és tudom, hogy vannak és remélem, hogy többen lesznek, akik megpróbálják legalább, akik fölismerik a célok jelentőségét. És persze lesznek, akik kinevetik az egészet. Hadd nevessenek!

Ön hová fog tartozni?

                     ƒ                                         ƒ                                         ƒ

x- kipróbálom       x- kinevetem                 x- támadom

 

Talán Ön most nem tesz jelölést sehová. Talán csak mosolyog az egészen. Mosolyog a naivitásomon, az őszinteségemen, az elkötelezettségemen. Megértem. Volt idő, amikor én harsányan nevettem az ilyesmin (és volt idő, amikor csak ilyesmin volt kedvem egyáltalán nevetni). Gúnyolódtam és cinikus voltam. Attól félek, hogy néhány cél, néhány álom talán éppen miattam nem fogalmazódott meg, és sorvadt el végképp. Ez az álmok kockázata.

De egy ideje tudok valamit: akiknek céljuk van és küzdenek érte, azokat nem bántja, nem sérti, nem zavarja a gúny, nem zökkenti ki őket a cinizmus. Lelkesebbek, elkötelezettebbek, boldogabbak. És ezt Ön is meg fogja érezni, érteni, tapasztalni alkalomadtán.  Remélem!

 

 

 

2 komment

2. NEM TUDJUK A MÓDJÁT

2009.05.10. 15:41 czoli

 

 

Nem tudjuk, hogyan kell.

Sok könyvet olvastam, sok előadást hallgattam ebben a témakörben. Sok embert ismerek, akik mesteri fokon alkalmazzák és tanítják is a szükséges ismereteket, módszereket. A legtöbben beszámolnak arról, hogy mindazt a tudást, amit használnak, vagy éppen tanítanak, ők saját maguk nem az iskolában szerezték. Én sem.  Nemrégiben kiszámoltam, húsz évnél többet töltöttem különböző tanintézetekben, többszáz oktató tudását hasznosítottam vagy éppen felejtettem el, hagytam  figyelmen kívül, megtanultam és hasznosítottam millió dolgot, de a célokkal kapcsolatos tudnivalókkal eltöltött órák számát egy kezemen meg tudnám számolni. Pedig nekem is csupán öt ujjam van.

A legtöbb előadó, szakértő, szerző egyetért abban, hogy a célkitűzés jelentőségét, pláne gyakorlatát, módszereit tanítani kellene az iskolákban, talán már az óvodában is. És a legtöbbször ennyiben marad a dolog. Mi is hányszor beszéltünk erről: milyen nagyszerű lenne, ha tantárgy lehetne az iskolákban a Célok koncepciója. De hát nem az. Milyen kár!

Hiábavaló lenne megannyi kutató, szakértő, elméleti és gyakorlati szakember munkája? Elmegyünk emellett is, mint nem egy nagyszerű felfedezés mellett? Szó sincs róla.

Ez az összefüggés széles körben, nagyon sok területen hasznosítható, és hitem szerint hasznosulni is fog, csak meg kell tanulni a hasznosítás módját. És ebben a folyamatban az iskoláknak lesz meghatározó szerepe. 

Nemrégiben kitűztünk egy célt: bevinni, becsempészni, belopni a célokat a gyerekek közé. Bevinni az iskolákba! Megtanítani legalább a gyerekek egy részét arra, hogyan, mi módon hozzák ki magukból a legjobbat, hogyan érhetik el, valósíthatják meg a céljaikat.  És szövetségeseket találtunk a pedagógusok között. És Erdélyben, Hargita megyében több száz pedagógus ismerkedett meg a Célok koncepciójával, még ha többségük meglehetősen vázlatosan is. És tanítani kezdtünk gyerekeket és beszéltünk szülőkkel is. És a fogadtatás lelkesítő volt. Pedagógusok százai áldoztak szabadidejükből arra, hogy csiszolódjon az elképzelés, kidolgozhassuk a módszereket, megteremtsük a lehetőségét, hogy talán nem is sokára általánosan hozzáférhető legyen legalább a tudás egy része, hogy kihasználhatóbbá váljanak a lehetőségek, megnövekedjenek az esélyek.

Ebből az igényből és nemkülönben ebből az együttműködésből született meg ez a könyv, aminek elsőrendű célja, hozzájárulni annak a négy akadálynak a leküzdéséhez, amiért az emberek nem tűznek maguk elé méltó célokat.

Reméljük, a könyv végén legalább annyit elmondhatunk:  

                                                                                       TUDJUK A MÓDJÁT.

 

Szólj hozzá!

3. FÉLÜNK AZ ELUTASÍTÁSTÓL ÉS A KUDARCTÓL

2009.05.10. 15:38 czoli

 

 

 

  A siker, a sikeres élet titkainak fürkészése közben számomra az egyik legmeglepőbb felfedezés az volt, hogy a siker összefügg a szeretettel. Nekem erről eddig homlokegyenest más volt a véleményem, talán azért is nem igyekeztem olyan nagyon sikeres lenni. De újra és újra azt olvastam a szakkönyvekben, hallottam az igazi szakértők előadásain, hogy A SIKERÜNK ATTÓL FÜGG, MENNYIRE SZERETJÜK MAGUNKAT.

Egyszerű következtetés adódik ebből: ha sikeresek akarunk lenni, meg kell tanulnunk szeretni önmagunkat!

 

 

 

 

Napóleon Hill a félelem hat alaptípusát különbözteti meg, mi most különösen kettővel foglalkoznánk, hiszen egyrészt ez a két félelem rombolja talán leginkább az önbecsülésünket, ezáltal saját magunk szeretetét is, másrészt ennek a kettőnek a kialakulásáért felelős viselkedésformák jelen vannak minden családban, minden iskolában, minden közösségben. Azt hiszem, nem lehet eleget beszélni róla, hiszen ha akarjuk, ha ügyelünk rá, hatásuk jelentősen csökkenthető, és ha megtanuljuk legyőzni ezeket a félelmeinket, akkor jelentős akadályokat szüntettünk meg a siker felé vezető úton.

A KUDARCTÓL való félelem rendszerint korai gyerekkorban alakul ki és gyökere a családi kommunikációban keresendő. Minden családnak van egy jellemző kommunikációs rendszere. Jól megfigyelhető az mód ahogy egymással közölnek valamit, ahogy kifejezik örömüket vagy bánatukat. Ez automatizálódott és rendszerint nem tudatos.

Még az elfogadó, gyerekét védő, szerető családi környezetben is naponta hangzanak el olyan kijelentések, amelyek elbátortalanítják a gyereket, illetve gyengítik az önbizalmát.

Fontos megértenünk, hogy nem bűnök lajstromozásáról van itt szó, az elfogadó, 'aggódó' családokban is rengeteg bírálat éri a gyerek személyét. 'Nevelési célzattal' naponta hangzanak el ilyen kijelentések:

         jaj, de kényes vagy!

         én ilyen nyafogós    gyerekkel nem megyek sehová.

         hogy tudsz ilyen ügyetlen lenni?

         lusta disznó vagy! Rakj rendet!

         én még ilyen kétbalkezes gyereket nem láttam...hogy minden kiesik a 

          kezedből!

a   gyerek    cselekedete           MIT TESZ ?

  Ezekben a kijelentésekben rendszerint összekeveredik két tényező:

 

a  gyerek  személyisége         KI  Ő ?

 

A fenti közlések a gyermek személyét  minősítik az aktuális cselekedete helyett. Hogyan hangozhattak volna az előző kijelentések helyesen? Valahogy így:

Szerintem te most kényeskedsz.

Amit most csinálsz, az  nyafogás. Te nem szoktál így viselkedni.

Akkor tudunk elindulni, ha visszaváltozol nagyfiúvá.

Most elügyetlenkedted. Próbáld újra, sikerülni fog!

Úgy látom, megpróbált legyőzni a lustaság.  

Ne hagyd magad, rakj rendet, ahogy szoktál!

Szeretlek.

 A személyiségre vonatkozó közlések, értékelések szép sorjában beépülnek a gyermek formálódó énképébe. És ez folytatódik felnőtt korban is. Minden beépül. Az építkezés folyamatos, soha nem áll le. Minden közlés egy tégla ebben az alakuló épületben. Maga az énkép, mint tudjuk, a személy önmagával kapcsolatos információinak az összegzése. Minden amit tudni vél, minden amit elhisz magáról. Egy hiedelemrendszer. És mindenki azt hiszi el magáról amit a környezete közvetít felé.

Nincsen olyan belső szűrő, ami automatikusan megkülönbözteti az igazságot a valótlanságtól. Amit elhiszünk, az beépül.                                            Minden beépül!

Ennek  gyakran az lesz a következménye, hogy csak ismert terepen érezzük biztonságban magunkat, ösztönös kíváncsiságunk, próbálkozó kedvünk elvész. Ez a szemlélet a  'nekem biztos úgyse sikerül ' uralkodóvá válhat, életstratégiává válik és lehet egy életen át cipelni, mint egy mozgásban erősen akadályozó súlyos hátizsákot. Benne lesz minden döntésben, minden választásban. Képességeink alatt választunk iskolát, baráti kört, alul választunk a házasságban és munkakeresésben. Persze nem könnyű együtt élni ezzel. A legtöbb ember körbebástyázza magát mindenféle kifogásokkal, ideológiákkal. Bármilyen helyzetben ahol felmerül a kezdeményezés lehetősége vagy a változtatás esélye, kész a válasz, hogy miért nem. Miért nem most, és miért nem azt,  és miért nem vele....stb.

Az élet kérdéseire a NEM válik az uralkodó, később az egyetlen válaszává.

Az önbecsülés az érett személyiség jellemzője. Szükségünk van rá. Mindenkinek hatalmas szüksége van rá. Talán a legnagyobb ajándék, amit a gyerekeinknek, tanítványainknak adni tudunk útravalóként. Az a személyiségtípus, aki a sikerre számít, az a feladat helyzeteket, olyan kihívásnak tekinti, amely alkalmat jelent a tanulásra. Minden új helyzet megoldása örömmel tölti el. Mivel ismeri ezt az örömet, így nem riad vissza a kudarcoktól sem. Ezeket az előrehaladás szükségszerű állomásainak tekinti. Minden nehéz helyzet alkalom a tanulásra. Így, ezzel az életstratégiával a számára érdekes világot fokról fokra hódítja meg. Egyre nagyobbra terjeszti hatósugarát, egyre nagyobb a kompetencia területe. Ő az a húszéves aki pár dollárral a zsebében nekiindul a világnak, Ő az a tanárember aki 'istenhátamögött' a hegyekben szállodát épít konferencia teremmel.  Ő az a hatvanéves aki úgy érzi, hogy eljött az ideje, hogy megtanuljon vízisíelni,  és ő az a nyolcvanéves aki szerelemből újranősül vagy céget alapít.

A kudarc, a sikertelenség, a tévedés, a hiba elkerülhetetlenül része az életünknek. Mindenki életének. Nincs olyan, hogy valakinek minden sikerül. És ha lenne is, meglepő módon nem az a kívánatos. A sikerből ugyanis kevesen tanulnak, már-már azt mondtam, hogy a sikerből nem is lehet tanulni. Pedig tanulni mindenből lehet. És a kudarcból, a sikertelenségből a legtöbbet. A sikerrel és a kudarccal foglalkozó szakkönyvek tele vannak jobbnál jobb példákkal, ezzel kapcsolatban. Mindenki, aki komoly sikereket ért el valamiben, az életben, rengeteg kudarcot tudhatott magáénak.  Ha valakinek nincsenek kudarcai, az csak azt jelenti, hogy az illető keveset próbálkozott. És ha keveset próbálkozott, akkor nem is számíthat sikerre.  A kudarc a siker előszobája. A kudarc lehetőség arra, hogy intelligensebb módon újra próbálkozzunk. A sikerhez vezető út és a tanulás, a fejlődés eszköze.

Kudarcot vallani csak akkor lehet, ha próbálkozik az ember. Ha nem próbálkozik, nem vall kudarcot, de sikere sem lesz. A kudarc, lehetőség a sikerre. A legtöbb ember, ha sikertelennek érzi magát, akkor a kudarcait okolja ezért. Pedig valójában nem a túl sok, hanem a túl kevés kudarc vezet az eredménytelenséghez. Mindenkinek, aki változni akar, aki fejlődni akar, aki jobb életet akar, boldogabb életet akar, több, sokkal több kudarcra van szüksége a jelenleginél. (Lehet, hogy a kudarcokra is vadásznunk kellene?)

Félni a kudarctól, tehát valójában értelmetlen dolog, a kudarc krónikus hiányától kellene rettegjünk inkább. Ám a félelem mit sem törődik a logikával. Ha félünk, akkor félünk. Akár van értelme, akár nincs. Gyógyszerre van szükségünk ellene. Van ilyen gyógyszer: a célkitűzés a félelem ellenszere. A célok elérése miatti izgalom, a vágy, mindig legyőzi a félelmet. Mindig. A vágy erősebb érzelem a félelemnél.

Igazából nem azért mulasztunk el célokat kitűzni, mert félünk a kudarctól, hanem azért félünk a kudarctól, mert nem tűztünk ki célokat.

Igazából nem azért mulasztunk el célokat kitűzni, mert félünk a kudarctól, hanem azért félünk a kudarctól, mert nem tűztünk ki célokat. Mert célok nélkül kudarcot vallani, szenvedni, kényelmetlenséget, nehézségeket vállalni valóban értelmetlen dolog.

 

 

Szólj hozzá!

FÉLÜNK AZ ELUTASÍTÁSTÓL

2009.05.10. 15:34 czoli

                

 

Az embereknek mindig mindenről van véleményük, akár értenek hozzá, akár nem. És ami még rosszabb ezt véleményt rendszerint azonnal közlik is.

Mivel egy közösség számára az a biztonságos, ha tagjai hasonlóak, hasonlóan viselkednek, ezért legtöbbször elutasítja ha valaki más akar lenni, mást akar tenni, másképpen akar élni. Gyakran egészen durva módon. Erre az elutasításra eleve számíthatunk, sőt mindannyian megéltünk ilyeneket:

·     amikor tizenéves voltam,  az egyre szélesebb trapéznadrág volt a divat. Volt egy időszak,  amikor a rendőrök mérőszalaggal és ollóval a kezükben cirkáltak,      megmérték a nadrágszárat, s ha az több volt mint 28 cm, akkor felvágták.

·     amikor pszichológusnak készültem, többen ajánlották, hogy válasszak valami

    normális foglalkozást, mert a barátaim hülyének fognak tartani és  be is fogok

   dilizni... Különben pedig úgyse vesznek fel, mert mindenki oda jelentkezik.

·     amikor készültünk elköltözni a fővárosból és egy erdő szélén vásároltunk házat, sokan egyetértettek abban, hogy ez a karrierünk végét jelenti, és a gyerekeinket meg fogják enni a farkasok....

Szerintem Ön is tudná ezt tovább sorolni a maga élete történeteivel. Ha van egy célunk, vagy akár csak egy ötletünk, akkor az elutasításra biztosan számíthatunk. Óramű pontossággal érkezni fog. A kérdés csupán az, hogy mit kezdünk vele?

A kérdés csupán az, hogy mit kezdünk az elutasítással?

 

 

Megriadhatunk tőle. Hallgathatjuk a negatív véleményeket, és rájöhetünk, hogy tényleg mekkora ostobaság a dolog, pedig milyen jónak tűnt... De  viselkedhetünk másképpen is:  számításba vesszük és  kiküszöböljük a hatását.

A brainstorming talán ötletbörzeként ismert leginkább, de az agyvihar kifejezés is nagyon találó. Nagyszerű munkamódszer. A lényege, hogy összeül néhány kompetens szakember, és megadott időn belül egy jól körülírt problémára, elképzelésre megoldásokat igyekszenek találni. Egyszerűen csak sorolják, ami az eszükbe jut. Nincs semmi minőségi követelmény, bárki bármivel előjöhet. A beszélgetést rögzítik, és az értékelést utólag végzik el. Ha nem így tennének, az  egész beszélgetés értelmét veszítené.

Az emberek természetes törekvése, hogy azonnal véleményezzék az elhangzottakat, és ezek a vélemények rendszerint kritikák. Márpedig senki sem szereti, ha kritizálják, leszólják, helytelenítik, amit mond, ráébresztik a tévedésére, még akkor sem, ha valóban téved. A megkritizált ember bezárkózik, esetleg védi a véleményét, de további konstruktív ötletet hiába várnánk tőle. Sőt a többiek is leállnak, hiszen tudják, hogy rájuk is ez vár. Az emberek gondolkozása kritikus helyzetekben görcsössé válik, jól ismert ez a jelenség a különböző vizsgahelyzetekből is. A görcs olyan fokú is lehet, hogy a delikvens akár megszólalni is képtelen lesz, a kreativitás pláne teljesen megszűnik. Az agy kreativitásának ugyanis feltétele a lazaság.

A brainstorming lényege éppen ez, hogy kiküszöböli a kritika veszélyét, ezáltal az agy ellazulhat, leteheti a védekező fegyvereit, és minél veszélytelenebb a hangulat, annál könnyebben jönnek elő olykor mélyen elrejtett információk is. Gyakran hallani, tapasztalni, hogy a leghasználhatóbb ötletek, amik végül megvalósulnak, amik gyakran életmentőek egy-egy adott helyzetben, a beszélgetés utolsó öt percében bukkantak elő. Ha a résztvevők közben folyamatosan minősítették volna egymást, ezekre sohasem került volna sor. Egyszerűen elvesztek volna.  Az elutasítástól való félelem olyan komoly akadály, hogy legyőzésére még biztonságos helyzetben is időre van szükség.

² A bírálattól való félelem megfosztja az embert a kezdeményezőkészségétől, szétrombolja a képzelőerejét, korlátozza egyéniségét, megfosztja az önállóságától, és száz meg száz más módon okoz neki károkat.²                             Napóleon Hill

De mit tehet Ön?

Hogyan védekezhet Ön, ha van egy célja, egy ötlete?

Hogyan viselkedjen, hogy ne rabolják el öntől az álmait?

Hogy az elutasító vélemények ne szívják le az ön energiáit?

Az életben nem tehetjük ki a táblát:

TILOS A JAVASLATOT VÉLEMÉNYEZNI!

 

 

 

 

Két megoldás ismeretes:

                     1  - ha van egy célja, akkor kezdetben tartsa titokban!

                          Nem kell róla fűnek-fának mesélni, mert akkor fű-fa elmondja

                          róla a véleményét, mindenki szakembernek tűnik majd, és ez

                          elveszi az ön kedvét.

                     2 - keressen egy olyan embert, vagy társaságot, akinek szintén

                         van célja!

                     

Meg fogják érteni egymást! Természetesen szükség van arra, hogy ön beszélni tudjon valakivel a céljairól. Ezért keressen valakit, akinek szintén vannak céljai!

Nem mindegy, milyen baráti kört választ magának, milyen közösségekbe jár. Vannak csoportok, amik előre viszik, gyakran előre taszítják, míg mások visszatartják, lehúzzák magukhoz. Én siheder koromban éppen egy ilyen csoporthoz csapódva maradtam ki a középiskolából, és egy másik közösségnek, a sportkörömnek köszönhetem, hogy később folytattam a tanulmányaimat. Néha nem könnyű megkülönböztetni egymástól a megfelelő és a káros társaságot. Az emberek egy része könnyen bélyegzi például szektáknak a legkülönbözőbb közösségeket, akik igyekszenek megvédeni saját, többnyire természetesen a többségtől különböző véleményüket, álláspontjukat, törekvéseiket. Néha az általánosan elfogadottól való elhatárolódás komoly indulatokat gerjeszt. Az emberek többsége ugyanis nem szereti, ha másképpen gondolkoznak, mint ő teszi, pláne, ha még ki sem kérik a véleményét.

Nem kell, hogy ugyanazok legyenek a céljai, még hasonlóak sem kell, hogy legyenek, mint önnek, mégis kiválóan megértik majd egymást. Ha ön Japánba akar utazni, Ő pedig új tornacsarnokot építtet az iskolának, akkor önök energiát fognak adni egymásnak.

 

 

Ne hagyja, hogy a környezete elbizonytalanítsa! Ne engedje, hogy szálanként tépjék ki a tollakat a szárnyából! Vannak, akik azt mondják, Isten szárnyakkal teremtett minket, és púppal a hátunkon halunk meg. Az a valami, ami az ön hátán van az nem púp. Az egy szárny, és nem lehet teljesen elfelejteni repülni, csak kijönni a gyakorlatból.

Néhány bizonytalan kör után már érezni fogja a repülés nagyszerűségét. S ha ön már ismeri ezt az érzést, akkor adja át, tanítson meg másokat is erre!

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: napoleon hill

4. A JÖVŐKÉP HIÁNYA

2009.05.10. 15:30 czoli

 

 

Nem hiszünk abban, hogy a célunk megvalósítható. Gyakran nem könnyű hinni valamiben, gyakran a hit éppen a tapasztalatok ellenére kellene, hogy működjön bennünk. A cinizmus gyógyíthatatlannak tűnő betegség, legalábbis kívülről nemigen gyógyítható.  Vannak emberek, akik talán egyáltalán nem félnek a jövőtől, nem félnek attól, hogy valami rosszul alakul, de nem is érdekli őket.  Azt mondják, jó úgy, ahogy van. Ilyen az élet. Ezt kell szeretni. Ami elromolhat, az el is fog romolni. Talán nem is érzik igazán jól magukat, ha nem érezhetik magukat valami miatt rosszul

Ezek az emberek azt mondják: hiszem, ha látom. Pedig a dolog fordítva van: látom, ha hiszem.

²Hinni kell! Aki nem hisz, hoppon marad.²                                                       Brian Tracy

 

 

  Meg kell tanulnunk hinni, és egyáltalán nem mindegy, hogy miben hiszünk. Amiben hiszünk, az a jövőképünk.

John Maxwell azt mondja, hogy sikeres ember az, akinek van jövőképe és meg is tudja valósítani. Vezető pedig az, aki másoknak is tud jövőképet adni. Az, hogy Önnek milyen a jövőképe, meg fogja határozni a jövőjét. Hajtóerő vagy akadály lesz az Ön számára. Sokkal inkább, mint a körülmények változása.

Egy vizsgálat szerint az emberek ma Amerikában, hasonló arányban boldogak vagy boldogtalanok, mint 30 évvel ezelőtt, pedig a körülmények alaposan megváltoztak közben. A körülmények alig számítanak valamit, és ha Ön nem hagyja, hogy meghatározóak legyenek, akkor pedig még kevesebbet fognak számítani. Az, hogy Ön miképpen akar élni tíz, húsz vagy akár harminc év múlva, ez attól függ, milyen kép él erről Önben. A körülmények így is, úgy is alaposan meg fognak változni. De mit vár Ön ettől a változástól?

²Valójában sohasem azt nézzük, amit látunk, hanem azt, amit akarunk.²                       Jim Dornan

  

Néha talán valóban nehéz hinni a jövőben. Hiszen néha azt látjuk, azt érezzük, hogy semmi lehetőségünk nincs, vagy nagyon kevés. Ezt közvetíti a környezetünk, ez sugárzik a falakból.

Benne élünk a kommunikációban. Záporozik ránk az információ, és gyakran nemigen tudunk mint kezdeni vele, nem tudjuk hogyan szelektáljunk, hogyan különböztessük meg a lényegest a lényegtelentől. Jobb hijján elfogadjuk valóságnak azt, amit látunk, hallunk, és úgy, ahogy látjuk, halljuk. Értesülünk minden gyilkosságról, bűnről, tragédiáról, háborúról, nyomorúságról, ami a világban történik, és úgy gondoljuk, az élet csupa gyilkosság, bűn, tragédia, háború, nyomorúság. Ezek az információk naponta akkora mennyiségű terhet raknak ránk, hogy hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ebben a világban nem lehet megfelelően élni, hogy nincsenek lehetőségek.

Ha körülöttünk süt a nap, ha zavartalan a csönd és a béke, akkor is pusztító árvizeket, tornádókat, földrengéseket láthatunk a televízióban nap, mint nap. Annyira lekötnek a 'közügyek', hogy a magánügyeinkkel alig foglalkozunk, és annyira tudatában vagyunk a nehézségeknek, hogy gondolkozásunkban alig marad hely a lehetőségeknek. Komolyan azt hisszük, hogy nincsenek lehetőségeink.

És ebből gyakran következik automatikusan a negatív gondolkodás, a pesszimizmus, a cinizmus, a reménytelenség, a kiúttalanság érzése. Ez csökkenti, sőt gyakorta meg is szünteti az élethez szükséges energiáinkat, csökkenti a motivációt.  Szakemberek  szerint sok halálos betegség okozója  a túlságosan alacsony energiaszint. Pedig a negatív gondolkozás nem más, mint egyfajta látásmód, igaz, meglehetősen elterjedt látásmód. Szokás, amin nem könnyű változtatni, de tapasztalatból is tudom, hogy lehet, és hogy érdemes változtatni.

Én magam éveken, évtizedeken keresztül szemléltem mindent, magamat, a barátaimat, környezetemet, a világot kritikusan, hibákat keresve és találva. Hajszál hijján tönkre nem tettem ezzel a magam és családom életét. A végletekig ragaszkodtam destruktív álláspontomhoz, és ha jövő kilátásait illetően valaki pozitívan nyilatkozott előttem, borzadva fordultam el tőle. De a jövőképünket is szerencsére, hatalmunkban áll megváltoztatni. Persze ez sem megy egyik napról a másikra, és rendszerint nem megy egyedül. Gyakran a képzelőerő is kevés hozzá önmagában. Megint csak szükségünk van valamire és valakire, aki segít.

A legegyszerűbb megoldás az, hogy azoknak az emberek társaságában töltünk időt, akiknek van jövőképük. Ha szerencsénk van, találunk a környezetünkben ilyet, gyakran könnyebben, mint gondolnánk. Ha keresünk, találunk. Még lesz erről szó.

információ x eltöltött idő  = személyiségre gyakorolt hatás

 

Minden, amivel megfelelő mennyiségű időt töltünk el, az lenyomatot képez. Gondoskodnunk kell arról, hogy a számunkra megfelelő információkkal töltsünk el megfelelő időt! Hogy keressük a megvalósítás módjait, lehetőségeit. Mert a jövőnk olyan lesz, amilyennek álmodni tudjuk.

És az álmaink fontos dolgok, másoknak is szükségük lehet rá. Talán valakinek éppen Ön fog hitet adni, amit pedig elrabolni is oly könnyű lenne.

A leggyakrabban előkerülő kérdés mégis az, mit tehetek, ha:Úgy érzem, semmi lehetőségem nincs, vagy csak nagyon kevés:

Nos, azt ajánlom, játszunk el egy társasjátékot, amiből ki fog derülni, hogy mindig van lehetőségünk választani, és mindig választunk is. Elindulunk valamelyik úton, és ha megakadunk, ha nem tudunk továbbmenni, ismét visszatérünk a starthelyre, és módunkban áll ismét választani, merre induljunk.

 

Mindig van öt lehetőség:

1. Elmegyek, kilépek a helyzetből, másutt keresek lehetőséget.

2. Lehetőséget keresek a céljaim megvalósításához.

3. Lemondok a céljaimról, élek, ahogy lehet.

4. Deviancia, mások kárára keresem a lehetőséget.

5. Önpusztítás: alkohol, kábítószer...stb.

 

Valamelyik utat mindegyikőnk járja, újra és újra starthelyzetbe kerülünk, és mindig mi választunk az utak közül.

 

 

Szólj hozzá!

Mindig van lehetőség

2009.05.10. 15:26 czoli

Szólj hozzá!

SZURKOLÓK A LELÁTÓKON

2009.05.10. 15:25 czoli

         

 

²Ha hiszel Istenben és a képességekben, amelyeket adott neked, legyőzhetsz minden akadályt, amit az élet állít eléd.²                                                 Todd Huston

 

  

 

 

 

 

Vannak nyilvánvaló dolgok, vannak kevésbé nyilvánvaló dolgok és vannak nem nyilvánvaló dolgok. Egy csomó dolog nyilvánvaló. Ezeket az emberek vagy hasznosítják, vagy nem. Ha igen, akkor többé-kevésbé megfelelően vagy jól teljesítenek. Más dolgokban úgy viselkednek, ahogy nyilvánvalónak tűnik. Mintha valóban nyilvánvaló lenne a dolog.

Innen a sok kudarc. Örkény Istvánnak van egy egypercese, ahol a művelt munkaszolgálatos professzor miközben az árkot ássa, beszélgetésbe elegyedik a tanulatlan náci őrrel. Tanítgatja, kérdezgeti. Nyilvánvalónak tűnhet a számára, hogy az intelligens közeledés, hogy kedvesen, szeretettel beszél, hogy emberszámba veszi a másikat, helyes megközelítés az ő helyzetében. De tévedett, helytelen megközelítés volt. Az őrt felbőszíti a nyilvánvaló intellektuális különbség, és ezt megszüntetendő, lelövi a professzort. Ami nyilvánvalónak tűnt a professzor számára, az mégsem volt nyilvánvaló.

 

Egy csomó dologban nagyon könnyű az emberiség legjobb 1 százalékába  kerülni, annál is inkább, mert az emberek 99%-a többnyire nincs is a résztvevők között. Nekünk csak elég ott lenni, csupán eleget kell gyakorolni, csinálni a dolgot, és jobbak vagyunk, mint százból kilencvenkilenc. Tehát nem a résztvevők 1 százalékáról beszélek, hanem az emberiség 1 százalékáról. A középkorban elég volt megtanulni a betűket, és ez az írástudás területén máris a legjobb 1 százalékot jelentette. Mindenkinek vannak területei, ahol benne van, vagy  bekerülhetne a legjobb 1 százalékba. Én 44 éves vagyok, vagy 20 kg túlsúllyal. Valamikor sportoltam, most sem a legrosszabb a kondícióm. Ha elkezdenék edzeni, rövid időn belül egy csomó sportágban jobb lehetnék az emberiség 1 százalékánál (hangsúlyozom, nem a résztvevők 1 százalékáról beszélek), pl. rúdugrásban (ha találnék megfelelő rudat, ami elbír) vagy diszkoszvetésben is akár. De lehet, hogy már most is a legjobbak között vagyok, ha azt tételezzük fel, hogy az emberiség 99 %-a kezében sohasem volt diszkosz vagy sosem próbálkozott és nem is fog próbálkozni a rúdugrással. Ha Ön próbálkozott valamelyikkel, akkor együtt vagyunk az 1 százalékban.

És ez így van az élet számtalan területén. Az emberek jó része ugyanis aktívan nem vesz részt az élet nevű játék legtöbb formájában. A legtöbb esetben jó, ha százból három vagy négy résztvevőt találunk, akkor már csak közülük kell a legjobbnak lenni. Ez már nem mindig könnyű! Vannak területek, ahol ehhez néhány hónap elég, máshol évekre, évtizedekre is szükség lehet hozzá, de akkor is elérhető.

Az időráfordítás attól is függ, hogy honnan indulunk. De a végeredményt nem kell, hogy a kiindulópont befolyásolja. Todd Huston egy baleset következtében elveszítette a jobb lábát. Műlábbal éppen, hogy járni tudott, azután megtanult futni is. Aztán hegyet mászni. Fantasztikus kihívásnak tett eleget: megmászta Amerika 50 különleges hegycsúcsát, amit előtte kevesebben másztak meg, mint a Himaláját. Összesen mindössze harmincegyen. Természetesen valamennyien két lábbal. Todd 66 nap alatt mászta meg mind az ötven csúcsot, ezzel 35 nap alatt javította meg az addigi rekordot.

A legtöbb ember nem vesz részt a játékban, csupán néző, jobb esetben szurkoló. És milyen egy szurkoló viselkedése, mi várható tőle?

1.  Szakértő. Valamilyen szintű jártassága van, hozzáértőnek tekinti magát és ezt rendszerint ki is nyilvánítja. Egy jobb focimeccsen a lelátókon ül néhány ezer szakértő, a pályán pedig rohangál 22 pancser, plusz a bírók, akiket a szurkoló folyamatosan és kéretlenül tanácsokkal lát el. Ezért jár meccsre elsősorban.

2. Kritikus. Megállás nélkül bírál. Ha a legkisebb hibát is felfedezi vagy felfedezni véli, azonnal szóvá is teszi és természetesen nem válogat a kifejezésekben. 'Ami szívemen, a számon' - mondogatja mindig.

3. Elégedetlen. Ha valami nem tetszik neki, nem a szája íze szerint történik, akkor szidalmaz. Mindegy, hogy igaza van vagy sem. Elég, ha csupán rossz kedve van.

4. Hűtlen. Amíg jól mennek a dolgok, még csak csak számíthatunk a támogatására, a jelenlétére legalább, de ha kudarc, pláne sorozatos kudarc ér, elpártol tőlünk, rendszerint akkor, amikor a leginkább szükségünk lenne rá.

5. Irigy. A sikereink fényében sütkérezik, kicsit a helyünkbe képzeli magát, a győzelmünk az ő győzelme is, elégtételünk az ő elégtétele is, de a valóságban mégsem lehet a helyünkben, és ennek tudatában is van. Ha megtehetné, lehúzna magához, hiszen ez könnyebb, mint fölemelkedni. Ha megteheti, le is húz. Gáncsoskodik, ha talál olyan területet, ahol kikezdhet, igyekszik elbuktatni. Gyakran sikerül is neki.

Ez a rossz oldala annak, hogy kevesen vesznek részt ténylegesen a játékban. Ha többen lennénk, talán más lenne a helyzet.  Minden esetre abban dönthetünk, hogy a résztvevők között vagy a szurkolók között foglalunk helyet.

Így áll a helyzet a nyilvánvaló dolgok esetében. A nem nyilvánvaló dolgoknál még kevesebb a résztvevő,  ugyanis ott két lépcsőben történik a nevezés:

Az első lépcsőben fel kell ismerni, hogy a dolgok másképpen működnek, mint gondoltuk. Ez nem könnyű lépés, hiszen a legtöbben sajnálják az erőfeszítést vagy az időt vagy mindkettőt, hogy esély adjanak maguknak bármilyen felismerésre. Ennél a lépésnél elvérzik a lehetséges résztvevők zöme.

A második lépcsőben el is kell fogadni, hogy a dolgok másképpen működnek, mint gondoltuk, pláne, mint ahogy szeretnénk, vagy ahogy megszoktuk. El kell fogadnunk, hogy ha részt akarunk venni, nekünk kell változnunk, alkalmazkodnunk kell a szabályokhoz. Ha az első lépésre azt mondtuk, hogy nem könnyű, akkor ez kifejezetten nehéz lépés. Itt vérzik el a maradék nagyobbik része is. Néhány különlegesebb esetben mindenki.

A második lépés után aztán csinálni kell a dolgokat, mint a nyilvánvaló dolgok esetében, és ha csináljuk, ha gyakorolunk, ha részt veszünk, akkor újra csak könnyű bekerülni a legjobb egy, de legalábbis a legjobb 2-3 százalékba. Az élet bármelyik területén.

  

Szólj hozzá!

Címkék: todd huston

A siker elvei

2009.05.10. 15:22 czoli

                                

 

 

' A siker egyenlő a célokkal'                                 Brian Tracy.

                                                                                                   

 

 

Sokféle siker-meghatározás ismert a szakirodalomban, és valamilyen elképzelése a sikerről, a siker kritériumairól szinte mindenkinek van. Más kérdés, hogy ezeknek az elképzeléseknek a szellemében igyekszünk-e tevékenykedni. Nemrégiben egy érdekes meghatározást hallottam, nekem mind közül ez tetszik eddig a legjobban. Így hangzik:

²A SIKER:                    A SIKER ELVEI                   KÖVETKEZETES ALKALMAZÁSÁNAK                   A TERMÉSZETES KÖVETKEZMÉNYE .²                                                       Jim Rohn

 

 

 

 

 

  

Amikor először hallottam, számomra kicsit bonyolultnak tűnt, hadd magyarázzam meg! Csíkszereda környékén, sőt egész Csíkban, de még távolabb is, nagy becsülete van a krumplinak, ahogy errefelé nevezik, a pityókának. Méltán büszkék is rá, mert valóban kitűnő íze van a csíki pityókának. Vajon miért? Mi a jó pityóka titka? Nos, a jó pityóka, a pityókatermesztés elvei következetes alkalmazásának a természetes következménye. Világos, nem? És ezeket az elveket ismerik és következetesen alkalmazzák is az emberek. Pedig lehetne másképpen is.

 Mi Hajnalkával jó néhány évvel ezelőtt alaposan telítődtünk a budapesti élettel, és vidékre költöztünk. Vettünk egy erdőszéli tanyát, rendbe hoztuk, bővítettük, a magunk képére alakítottuk. Igazi otthonunkká is vált, ott laktunk vagy öt évig, legkisebb lányunk Rebeka ott is született. Emlékezetes és igazán boldog évek voltak ezek, szívesen beszélnék róla órákig, de most a pityókáról van szó.

Szóval, ehhez a tanyához szántóföld is tartozott, amivel (már csak a hozzáértés hiánya miatt sem), nemigen tudtunk mit kezdeni.  Aztán elhatároztuk, hogy csak hasznosítani fogjuk, és a burgonyára esett a választásunk. Elhatároztuk, hogy krumplit fogunk termeszteni.  Hogy fogjunk hozzá? Zsolt, az öcsém kertész, tőle kaptunk szenzációs, kísérleti vetőgumókat és szakkönyvet is. A könyvből aztán kiderült, hogy a krumplit nem úgy vetik, mint a búzát, hogy szétszórják a földön, hanem úgynevezett fészkekbe ültetik, amiknek az egymástól való optimális távolsága meghatározott, akárcsak a sorok egymástól való távolsága.

Nos, ennek nagyon megörültem, mert rájöttem, hogy sok munkát tudok megspórolni, hiszen így nem kell felásni az egész kertet. Ugyebár.

Egy eső utáni reggelen, amikor még porhanyós volt a föld, kiosztottam a csodagumókat a gyerekek között, én magam gumicsizmát húztam, és kisétáltunk a jövendő krumpliföld szélére. Ott aztán belevágtam a sarkamat a puha talajba és az így keletkezett gödörbe a gyerekek beledobták a vetőgumót. Én pedig léptem tovább, a megfelelő távolságba. Így lépésről lépésre alakítottam ki a megfelelő fészkeket, a gyerekek jöttek utánam, az utolsó  betemette a gödröt. A sor végén kiléptem a megfelelő sortávolságot és jöttünk visszafelé. Nem egészen egy óra alatt végeztünk az ültetéssel. Nem is értettem, hogy a szomszédaink mit piszmognak ezzel az egyszerű munkával napokig. Persze, mert ragaszkodnak az elavult módszereikhez, nem érzékenyek az újítások, a forradalmi módszerek iránt. Roppant büszke voltam az ötletemre, nagyszerű élmény volt ez a közös, családi ültetés.

Ennél érdekesebb már csak az volt, amikor nyáron megpróbáltuk megtalálni a termést. Külön célprémiumot tűztünk ki annak a számára, aki egyszerre képes összeszedni egy ebédrevalót. Összességében azért nem lett veszteséges a vállalkozás, végül közel annyit találtunk, mint amennyit elvetettünk.

 

Azt hiszem, ebből a történetből a legtöbb ember számára nyilvánvaló, hogy milyen ostobák és persze beképzeltek is voltunk. Szentül meg voltunk róla győződve, hogy ami logikusnak tűnik a számunkra, ami nyilvánvaló, az úgy is működik és úgy is helyes. A legtöbb ember persze ekkora baklövéseket nem követ el. Vagy talán mégis?

Előfordul olykor, hogy ragaszkodunk valami elképzeléshez, amiről utólag, és már rendszerint későn derül ki, hogy tévedés volt?  És előfordul az is, hogy már nem lehet jóvátenni a dolgot?  

    

A SIKER:                     A SIKER ELVEI                    KÖVETKEZETES ALKALMAZÁSÁNAK                    A TERMÉSZETES KÖVETKEZMÉNYE .

 

 

 

 

 

E szerint a sikernek  lennének elvei, de ezeket nem elég csupán ismerni, alkalmazni is kell, mégpedig következetesen. Ha viszont ezt tesszük, akkor az eredmény automatikus. Az elvek úgy működnek, mint a természeti törvények. Akkor is működnek, ha illogikusnak tűnnek számunkra, vagy ha hihetetlennek, még akkor is, ha nem is tudunk róluk. Működnek akkor is, ha nem szeretjük őket, vagy ha egyenesen nem értünk velük egyet, akkor is. Akár a gravitáció. Az is működik, akár tudunk róla, akár nem. Működött, mielőtt Newton felfedezte volna, és működik akkor is, ha nem értünk vele egyet vagy nem szeretjük.  Ha leugrunk a hatodik emeletről, mit számít az, hogy egyetértünk-e a gravitációval, vagy sem. Amikor leérkezünk a talajra, nem lesz más az eredmény, mert nem szeretjük a gravitációt.

És mégis gyakran hagyjuk figyelmen kívül az elveket, nem ismerjük fel ezek jelentőségét sem.  Vizsgáljuk meg, hogy mi történik, ha döntéseinket, a cselekedeteinket ösztönösen vagy pedig tudatosan hozzuk!

 

	HELYES EREDMÉNY	HELYTELEN EREDMÉNY
ÖSZTÖNÖS CSELEKVÉS	SZERENCSE NAGY KOCKÁZAT	PECH VESZTESÉG
TUDATOS CSELEKVÉS	TÖRVÉNY- SZERŰSÉG	IDEIGLENES KUDARC

 

Természetesen előfordulhat, mint ahogy igen gyakran elő is fordul, hogy ösztönös cselekvéssel sikert érünk el. Néha felismerjük, hogy szerencsénk volt, ilyenkor örülhetünk neki. Nehézséget inkább az okoz, ha ismét ugyanúgy próbálkozunk, és kudarcot vallunk. (Például, ha rulettezünk, és pirosra teszünk, előfordul, hogy nyerünk. Ha ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy ahhoz, hogy nyerjünk, a pirosra kell tennünk, előbb-utóbb veszíteni fogunk.)

Ha az ösztönös cselekvésnek kudarc az eredménye, akkor pedig gyakran vonjuk le azt a következtetést, hogy mi vagyunk pechesek, és fölhagyunk a próbálkozással, ami pedig valóban állandósíthatja a kudarcunkat.

Ha a tudatos cselekvést siker koronázza, akkor az ismétlés során szokás alakul ki, mégpedig sikeres szokás, ami ugyebár természetes következményként kínálja a sikert számunkra. Természetesen az is előfordulhat, hogy tudatosan cselekedtünk és mégsem a várt eredményt kaptuk. Ebben az esetben nem kell mást tennünk, mint újra és újra próbálkoznunk, miközben igyekszünk jobb teljesítményt nyújtani mindaddig, amíg be nem következik a megfelelő eredmény. 

Ha ösztönösen cselekszünk, előfordulhat az is, hogy elérjük ugyan a célunkat, de gyakran olyan árat kellett érte fizetnünk, amit nem akartunk, amit nem ért meg, vagy amit utólag megbánunk. Hogy olyan emberré váltunk, amilyenné nem lett volna szabad. Hogy megszereztük, amiért küzdöttünk, de a küzdelem közben fontos, gyakran fontosabb dolgokat veszítettünk el.

Közhely, hogy sokan szállnak csatába kincsekért, a pénzért, anyagi jólétért, és rámegy az egészségük, a kapcsolataik, nem ritkán a becsületük és még ki tudja mi minden. Éppen ezért, mielőtt belevágnánk a céljaink megfogalmazásába, még van egy fontos teendőnk: számba venni azokat az értékeket, amik fontosak a számunkra, amikhez ragaszkodunk.

Ezek ugyanolyan fontosak, akár a céljaink, nem egy eléréséhez ugyanúgy erőfeszítésre lesz szükség, akárcsak a célok megvalósításához.

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: sikerelvek törvényszerűségek

Önbecsülés és sikeresség

2009.05.10. 15:19 czoli

 

 

 

Szórakoztató központok tereinek, sétáló utcák forgatagainak egyik kedvenc látványossága a Marionett-figura. Ez a kedves bábú, mint valami igazi bohóc, valódi színész, a legkülönbözőbb produkciókat végzi a kezeire, lábaira kötözött láthatatlan zsineg segítségével, aminek másik vége egy fölébe hajoló ember kezében van.

 

A Marionett-figura csak egy élettelen báb, nem tiltakozik az abszolút direkt irányítás ellen.Nem emel kifogást, nem érzi ettől rosszul magát, nincsenek is önálló érzései. Mi  viszont nem szeretjük, ha ide oda rángatnak, húzogatják a madzagokat, mi meg csak rohangálunk fejetlenül, igyekszünk, próbáljuk utolérni magunkat, teljesíteni legalább egy kis részét a fölénk tornyosuló feladatoknak. Mindannyian éreztünk már ehhez hasonlót, kínzó érzés.

Néha már csak pihenni szeretnénk, nyugodtan lélegzeni, elmenekülni kis időre, akár egy lakatlan szigetre.  Egy kis lelki békét akarunk.

Cirkuszok környékén gyakran látni hatalmas elefántokat, akiket alig ujjnyi vastag kötél tart fogva, de nem menekülnek el, nem tesznek egy sétát sem szabadon, hanem életük végéig megmaradnak a kötél hossza által kiszabott területen. Amikor ezek a hatalmas elefántok még kicsi elefántok voltak, kötelet kötöttek a lábukra, és ők hiába  rángatták cibálták, a kötél nem engedett. Visszatartotta őket. Akkor tanulták meg egy életre, hogy a kötél nem enged. Később, amikor felnőttek, a kötél belsővé vált, már nem kívülről, hanem belülről tartja őket fogva.

Az elefántok számára a valóság a következő: a kötél erős, elszakíthatatlan, ha a lábamon van, nem mehetek oda, ahová akarok, ott kell maradnom. Ezen nem tudok változtatni. Ez az igazság. És az elefánt, bár nagyon okos állat, nem képes rájönni, hogy ez az igazság nem igazság többé, csak igazság volt valamikor. És nem is változtatja meg a véleményét. Soha. És rab marad örökké.

 

Nekünk is vannak önkorlátozó elképzeléseink a képességeinkről, körülményeinkről, és úgy érezzük, nem vagyunk képesek változtatni rajtuk. És lehet, hogy ezek is igazak voltak valamikor, de nem igazak már, mégis a foglyaik maradunk örökké. És ahogy nő a hajszoltság, rángatottság, kiszolgáltatottság, mindinkább úgy érezzük, hogy nem tehetünk ellene semmit, mindinkább csökken a kompetencia-tudatunk. Úgy érezzük, nem is mi irányítjuk az életünket, és ez egyet jelent a hatékonyságunk és az ÖNBECSÜLÉSünk csökkenésével is.

 

Jutka édesanyja kétszer futott neki az egyetemi felvételinek, mindkétszer kudarcot vallott (legbelül tudja, hogy nem készült fel rendesen, de ezt még önmagának sem ismeri el egészen). Jutka nagyon jó tanuló, de kissé félénk kislány. Egyetemre szeretne menni, de úgy tudja, hogy oda lehetetlen bejutni. Nagyon magasak a követelmények, nagy a túljelentkezés, és ezen ő nem tud változtatni. Az édesanyjának sem sikerült, úgy gondolja, neki sem fog sikerülni. Hiába is készülne fel rendesen. Így aztán Jutka sem jut be az egyetemre.

 

A modell egyszerű, már-már triviális:

MI IRÁNYÍTUNK	-	NŐ AZ ÖNBECSÜLÉSÜNK	-	HATÉKONYAK VAGYUNK
RÁNGATNAK	-	CSÖKKEN AZ ÖNBECSÜLÉS	-	CSÖKKEN A HATÉKONYSÁG

 

A beindult folyamat ráadásul újabb és újabb körökben erősíti meg önmagát. A folyamat ismétlődik, újrajátszódik. Pozitív erőtérben is és negatív erőtérben is. (A végső eredmény a boldogság vagy a boldogtalanság élménye lehet.)

Mi teremthet rendet, ha éppen futkosunk, mint pók a falon?

Mi lehet az oka annak, hogy serények vagyunk egész nap és este mégsem elégedetten alszunk el?

Mi lehet az oka, hogy nem érezzük azt a megnyugtató lelki békét, hogy az életünk dolgai - végül is - a megfelelő irányba haladnak?

Jutka, azzal a tudattal ül a könyvei között és tanul megfeszített erővel, hogy az egyetemi felvételi követelmények túl magasak, és este nem azt érzi, hogy közelebb jutott volna a célja eléréséhez, hogy bekerüljön az egyetemre, inkább azt érzi, hogy megint eltelt egy nap, és a káosz változatlan, mind közelebb a megméretés napja és vele a kudarc lehetősége: nem jut be az egyetemre. Persze ettől még, ha szerencséje van, ha tényleg megfelelően felkészül, bejuthat, sikerülhet a felvételije, a napi tevékenységét mégis kudarcnak érzi, tevékenysége messze nem hatékony, önbecsülése kicsi és óráról órára csökkenhet. Az adott pillanatban szenved a bőrében, és ez a rossz érzés hosszú távon mégiscsak az előbb ismertetett folyamat beindulásához vezet, talán egy következő lépésnél. Így Jutka számára az lenne a megfelelőbb megoldás a megfeszített tanulás helyett, ha a hibás kiindulópontot sikerülne helyesbítenie.  Ezzel hosszú távon az önbecsülése és a hatékonysága is növekedni tudna.

 

Ez az egész kérdéskör az ÉLETÜNK FELÉPÍTÉSÉVEL függ össze. Valóban úgy a legegyszerűbb elképzelni, mint egy valóságos építkezést. Gyakran az alapozással, a földmunkával (vagyis a dolognak azzal a részével, ami nem is látszik) több idő, energia és pénz megy el, mint a falakkal és a tetővel (a dolog látható, sőt látványos részével). Én például, amikor az épülő házunkra gondoltam, a színes függönyöket képzeltem magam elé, a virágokban pompázó leandereket a hűs teraszon, de egyáltalán nem gondolkodtam azon, hogy vajon hány zsák cement kell az alapba? Szerencsére nem nekem kellett felépíteni a házat.

A saját életünket azonban nem tudja fölépíteni egy idegen építőmester. Azazhogy éppenhogy fel tudja építeni, van is sok önjelölt, aki kész tervekkel áll elő, de az eredménnyel korántsem biztos, hogy elégedettek leszünk. A saját életünk felépítéséhez magunknak kell kézbe vennünk a kőműveskanalat és a malteros vödröt.Nincs más megoldás.

 

Ennek az épületnek az alapjába azok az értékeink  kerülnek, amik vezérelni fogják az életünket. Egy érték sem maradhat ki,  amit valóban fontosnak tartunk.

Az embereknek természetesen van értékrendjük, és ez az értékrend,  általában segít is eligazodni  az életben, hozzásegít a helyes döntések meghozatalához és visszatart a helytelen döntések egy részétől. Hogy miért döntünk ennek ellenére gyakran rosszul? Erről a kérdésről itt csak annyit említenénk, hogy az alapvető értékeink korántsem tisztázottak saját magunk számára, az 'értékleltárunk' a legtöbb esetben homályos, bizonytalan, esetleges, a legritkább esetben nevezhető tudatosnak.

 

- Azért a legtöbb ember tudja, hogy mit akar és mi a helyes és mi a helytelen, és aszerint cselekszik.

  

Ez persze így van, de mernénk-e ugyanezt állítani a szomszédunkról vagy a legtöbb munkatársunkról, vagy a főnökeinkről, a politikusokról, az ellenfeleinkről vagy akár a barátaink többségéről is? Na úgy-e! Egy dologban talán megegyezhetünk: konkrét kérdésben, aktuális döntéshelyzetben legalábbis nem árt, ha a követendő, a kívánatos értékek tisztázottak.

Egy ország értékrendjét az alkotmány rögzíti, természetesen írásban. Furcsa is lenne, ha a politikusok tartanák a fejükben a lényeges pontokat, bár némelyik talán szívesen venné, ha felhatalmazást kapna rá. A saját kénye, kedve, vagy az aktuális értékeinek megfelelően alkalmazná azokat bizonyára. És lássuk be, mi sem teszünk másképpen. És ezért (is) vannak döntéseink, amiket később megbánunk, szavaink, cselekedeteink, amiket legszívesebben visszavonnánk, napjaink, heteink, éveink, amik fölöslegesen teltek el. És gyakran kínoz a lelkiismeret, mert nem vagyunk összhangban a vezérlő értékeinkkel.

Fontos, hogy tisztában legyünk a vezérlő értékeinkkel!

 

 

Lényeges, hogy leírjuk, hogy rögzítsük legalább a legfontosabbakat. A legfontosabb tízet, tizenötöt, de legalább (kezdésképpen) ötöt.

Segítségképpen felsoroltunk néhányat, ami fontos lehet, de a felsorolás szükségképpen hiányos, az ön számára fontos kategóriák is hiányozhatnak, de nyilván vannak szép számban fölöslegesek is. Ez a 6o érték a mi számunkra fontos, ha kedve van hozzá, megpróbálhatja sorba rakni őket, vagy választhat belőle kedvére. De csak azt, csak azt, ami az Ön számára fontos. Teszem azt Cassanova alapvető értékei között valószínűtlen, hogy szerepelt volna a HŰSÉG, egy maffiavezér számára pedig nyilván ki kellene egészíteni a listát például a BOSSZÚÁLLÁS-sal.

 

KITARTÁS		TUDÁS, MŰVELTSÉG		KARRIER
HAZA		OTTHON		TEHETSÉG
INTELLIGENCIA		FÉRFIASSÁG-NŐIESSÉG		HATÁROZOTTSÁG
BÜSZKESÉG		ERŐ		GYŐZELEM
SZERVEZETTSÉG		BÁTORSÁG		TISZTELET
SZOLGÁLAT		ALÁZAT		HATALOM
BÖLCSESSÉG		EGÉSZSÉG		HÁZASSÁG
VIDÁMSÁG		ÖNZETLENSÉG		KÖZÖSSÉGHEZ TARTOZNI
TOLERANCIA		BIZTONSÁG		BARÁTSÁG
JÓ KAPCSOLATOK		SZÉPSÉG		TISZTASÁG
TISZTESSÉG		SZABADSÁG		OPTIMIZMUS
DINAMIZMUS		KEZDEMÉNYEZÉS		ÖRÖM
EMPÁTIA		SZERELEM		SZEX
MOBILITÁS		NYITOTTSÁG		KREATIVITÁS
JÓLÉT		NYUGALOM		FEGYELEM
TÜRELEM		BÉKE		ALKOTÓKÉPESSÉG
FEJLŐDÉS		BOLDOGSÁG		SIKER
ANYAGI FÜGGETLENSÉG		ELISMERÉS		SZERETET
HIT		VALLÁS		SZORGALOM
HÍRNÉV		CSALÁD		HŰSÉG

 

Melyik, mennyire fontos az Ön számára? Választhat kedvére! Ön határozza meg a sorrendet is. Hiszen nem vagyunk egyformák. Egy azonban biztos, hogy semmilyen cél nem tehet elégedetté, boldoggá, sőt hosszútávon eredményessé sem senkit, ha az ellenkezik a vezérlő értékekkel, ha a cél elérése érdekében azokkal ellentétben kell cselekednünk.

A feladat tehát az, hogy válassza ki az Ön számára legfontosabb értéket a kínálatból, és tegyen a mellette álló kockába egy 1-t ! Azután a második legfontosabb mellé egy 2-t és így tovább. Válasszon ki legalább 15 értéket! Persze előfordulhat, hogy az Ön számára fontos érték hiányzik a táblázatból. Ebben az esetben illessze bele nyugodtan!

Ha elkészült az értékleltárral, gratulálhat saját magának. Olyan munkát végzett el, amit bárki képes lenne elvégezni, mégis csak az emberek néhány százaléka veszi magának a fáradságot, hogy elvégezze. Óvatos becslések szerint is Ön ezzel bekerült a legjobb 5 - 10 %-ba. (Ha nem végzett a leltárral, még most sem késő visszamenni és elkészíteni, meg fogja érni.)

Most az alkotmány következne. Fontos dokumentum, a törvények legfontosabbika. Isten kőtáblákba vésve adta át Mózesnek a Tízparancsolatot, és hiszem, máig nem csalódik aki érvényesnek tekinti azokat saját magára is.

Ugyanis a törvény a ratifikálással lép életbe. Azzal, hogy érvényesnek ismerik el. Senki nem igyekszik betartani azokat a törvényeket, amiket helytelennek, igazságtalannak, következésképpen érvénytelennek ítél. És a saját alkotmánya, a személyes törvényei mindenkinek mások és mások. A Tízparancsolaton túl más lehetett Mózes saját alkotmánya, mint korábban Ábrahámé, vagy később Dávidé. Más egy négygyermekes családanyáé és más egy agglegényé, más az enyém és más az Öné. És ebből nem következik, hogy az egyik helyes, a többi helytelen. Más. Így aztán, ha már benne vagyunk, egy füst alatt elkészíthetjük a saját alkotmányunkat is, de célszerű legalább elkezdeni, aztán vissza-visszatérni hozzá, míg ki nem alakul. Mindannyiunknak számtalan dokumentumunk, igazolványunk, igazolásunk van a birtokunkban, de a  talán legfontosabb, a szerződés saját magunkkal,  a személyes alkotmány a legtöbb embernél hiányzik. Lássunk hozzá az elkészítéséhez!             

SZEMÉLYES ALKOTMÁNYOM TÍZ PONTBAN:

 

 

1.       

2.   

3.   

4.   

5.   

6.   

7.   

8.   

9.   

10. 

 

   Mi fontosnak tartottuk ezt  megosztani egymással, és megalkotni a családi alkotmányunkat is, ami figyelembe veszi a családtagok érdekeit, értékeit (azokon alapul), terveit és elképzeléseit is. Ha szükségét látja, követheti a példánkat és megalkothatják a családi alkotmányukat is.

A......................................................CSALÁD ALKOTMÁNYA:

 

1.   

2.   

3.   

4.   

5.   

6.   

7.   

8.   

9.   

 

10.                                        

Nos, az alap  nagyjából elkészült...

Szólj hozzá!

Címkék: siker alkotmány értékrend önbecsülés

II. rész

2009.05.10. 15:08 czoli

Szólj hozzá!

A CÉLOK KITŰZÉSÉNEK ÉS MEGVALÓSÍTÁSÁNAK A FOLYAMATA

2009.05.10. 15:07 czoli

        

                         

 

Egy vak öregember ül a rendelőben. Vizsgálatra vár. Az orvos, miközben előkészül, lelkendezve számol be a kollégájának egy új eljárásról, amit az orvosi szaklapban olvasott. Szó szót követ, az előkészületek kissé hosszúra nyúlnak, és a páciens  lassan elveszíti a türelmét. - Doktor úr! Nem kezdhetnénk végre? - Persze, persze - mondja az orvos, de mentegetőzésképpen még megkérdezi - Magát nem érdeklik az új tudományos eredmények,        bátyám? - Látni fogok-e tőle? - kérdezi vissza az öreg. - A szeme világát, sajnos nem tudjuk visszaadni - feleli az orvos. - Nos, akkor nem érdekel. - hangzik a felelet.

 

 

Rengeteg kétség fogalmazódik meg a célok koncepciójával  kapcsolatban a legtöbb emberben. Ez természetes is. A kétségeket igyekeztünk eloszlatni, csökkenteni a könyv első részében.  Talán sikerült, talán nem. Most azonban a legfontosabb kérdés, amit előadásaink, tanfolyamaink során tenni vágyó, türelmetlen emberektől a leggyakrabban  kapunk: 

Mit kell tennem, hogyan fogjak hozzá?

Erről  szól a könyv második része.

Teljes mértékben meg vagyunk győződve arról, hogy bárki, bárhol, bármilyen körülmények között éljen is a földön, bármilyen célt meg tud valósítani, ha  valóban komolyan gondolja és elkötelezi magát a megvalósítás mellett.

Úgy gondoltuk, nem árt, ha előre felhívjuk a figyelmet arra, hogy nincs a nyolc pont között egyetlen egy sem, amit lehetetlen lenne végrehajtani, sőt, amit Ön ne tudna végrehajtani.  Nem kell megmászni az üveghegyet, nem lesz szükség varázspálcára, táltos paripára, de még gazdag nagybácsira vagy milliós örökségre sem.

A legfontosabb teendőket nyolc pontban foglaltuk össze, és igyekszünk a tőlünk telhető legnagyobb alapossággal áttekinteni a kérdést.

 

 

 

 

 

 

 

Hiszünk abban, hogy a következő nyolc pont következetes alkalmazásával bármilyen cél, álom elérhető, megvalósítható. Természetesen vannak más módszerek is, amik ugyanígy eredményesek, ám valamennyi ugyanezt hangsúlyozza: legyenek céljai, fogalmazza meg őket.  Ezt a kérdést nem lehet kikerülni.

 

A sikerhez nem lesz elegendő végigolvasni a következő néhány fejezetet, nem lesz elegendő a megszerezhető tudás, az elmélet.  Neki kell fogni.

Fogjunk, hát hozzá!  A nyolc pont a következő:

A nyolc pont 1.  Tűzd ki a célt, írdd le! Határidő! 2.  Szerezd meg az információkat! 3.  Döntés 4.  Dolgozd ki a stratégiát! 5.  Vágj bele! 6.  Kommunikáció 7.  Menj tovább! 8. Tűzz ki új célt!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: győzelem

1. pont TŰZD KI A CÉLT, ÍRDD LE! HATÁRIDŐ!

2009.05.10. 15:03 czoli

 

Húzzunk egy határvonalat a mai napon!

Ami eddig történt velünk, az a múltunk. Azon már semmit sem tudunk változtatni. A jövőnk viszont attól függ, amit ezután teszünk. A mai nap a hátralévő életünk első napja. A következő pillanattól már a jövőnk.  Csinálhatjuk azt, amit eddig tettünk, de tehetünk bármi mást is. Rajtunk áll.

Kezdhetjük mindjárt a céljaink megvizsgálásával, meghatározásával. Három kategóriát különítünk el.

  

 A kérdés, hogy a hátralévő életemben: 

 

  

         A     Mit akarok kapni?

      B     Mit akarok adni?                  

  C  Milyen ember szeretnék lenni?

 

 

    

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: határvonal

A , MIT AKAROK KAPNI? - SZEMÉLYES ÉS CSALÁDI CÉLOK

2009.05.10. 14:58 czoli

Ebbe a kategóriába tartozik minden, amit a hátralévő életemben kapni akarok az élettől a magam és a családom számára.

Igazából egy leltárra lenne szükségünk, hogy mi mindenre vágyunk.

Beletartoznak a szükségleteim és családom szükségleteinek kielégítése, beletartozik az életstílus, az életmód, a különleges vagy éppen szokványos igények, a tárgyak, számtalan minden.

Ezek az álmok, vágyak, képzelgések hosszabb rövidebb ideig valamennyiünket foglalkoztatnak. Lehetnek tudatosak, vagy elmosódottak. És van közöttük olyan, nem kevés, amit már el is felejtettünk. Mindenkinek vannak igényei és vannak vagy voltak valamilyen álmai. Lehet, hogy tétovák, bizonytalanok, zavarba ejtők, hihetetlenek, de voltak.  Mindenki akart például otthont magának. Valamit, ahol lakni, élni szeretne. Kunyhót, palotát, ki milyet?

Talán Ön is másképpen képzelte az otthonát valamikor, mint ahol most él, de az is lehet, hogy pont ilyet képzelt el.  Mondjuk, családi házat akart valami szép helyen, szép környezetben, szép kilátással. (Ki akart ronda házat, ronda környezetben, ronda kilátással? Senki. És mégis hányan élnek most ilyenben?)

Éva hat testvérével egy kétszobás házban nőtt föl, így nem csoda, hogy mindig hatalmas házra vágyott. Sok szobával, ahol van hely a pihenésre, a munkára, tanulásra, van hely a különvonulásra, ha valakinek arra támadna kedve és van hely a nagy együttlétekre. Egy olyan otthont képzelt el, ahol helye van mindenkinek, ahová jó megérkezni.

Szép berendezésre vágyott, bútorokra, kedves tárgyakra, szőnyegekre, képekre a falakon.

Utazásokra vágyott, csavargásokra. Bejárni az országot, a világot. Látni az óceánt, tavakat, folyókat, vízeséseket.

Látni városokat, messzi országokba akart eljutni, fókákat, delfineket, bálnákat akart látni, elefántokat és kengurukat szabadon.

Nyelveket akart tanulni és egyetemre menni.

Hat gyereket akart, mert ²sok testvér között egész életre feledhetetlen a gyermekkor², és jó iskolába akarta járatni a gyerekeit.

Mindenkinek sok, sok álma van, olyan álmok, amiktől jobb, szebb, boldogabb lehetne az élet, amiket örömmel tudnánk a magunkénak. És aztán találkozunk a lehetőségeinkkel.  És ez a kettő többnyire nincs összhangban. Sőt, igen ritkán van összhangban.

A vágyaink és a lehetőségeink általában nincsenek összhangban.

Ezt feszültségként éljük meg.  A feszültség rendszerint nagy.  Olyan nagy, amit nem lehet sokáig elviselni, amit csökkenteni, megszüntetni kell.

A feszültség csökkentésének, sőt megszüntetésének az eredmény szempontjából két módja van:   Az egyik mód, hogy lefaragjuk az álmainkat, a másik, hogy megtartjuk őket.

Senki nem tudja leélni úgy az életét, hogy alkalmatlannak látja saját magát. Ha nap, mint nap azzal szembesítenénk magunkat, hogy nem a saját életünket éljük, hogy telnek a napok, a hetek, a hónapok, az évek, és amit szerettünk volna az élettől kapni, azt sohasem kapjuk meg, ha nap, mint nap ezzel szembesülnénk, a bolondok házában kötnénk ki. Ez ellen természetesen védekeznünk kell, és védekezünk is. (Ehhez több mechanizmus áll a rendelkezésünkre, amit a pszichológusok védekező mechanizmusoknak neveznek.  Ezekkel itt most nem foglalkozunk, a folyamatot inkább az eredmény szempontjából vesszük szemügyre.)

Az egyik mód, hogy lefaragjuk az álmainkat. Addig csökkentjük  a   vágyainkat, amíg azok összhangba nem kerülnek a lehetőségeinkkel.  Valahogy így:

 

 

 

 

 

 

 

 

Addig csökkentjük, addig farigcsáljuk az álmainkat, míg azok összhangba nem kerülnek a lehetőségeinkkel. És ez egyfajta harmónia. Csökkenti, megszünteti a stresszt. Így lehet már élni, hiszen az ember mindent el tud viselni.

A feszültségcsökkentésnek ezt az útját választja az emberek jelentős része.

 Éva ma elégedett a két és fél szobás tömbház-lakással, hiszen hány család lenne boldog, ha ilyenben lakhatna. És még mennyi előnye van. Nem kell külön gondoskodni a fűtésről, a melegvízről, a karbantartatás is mennyivel egyszerűbb, a kertes házban mindig van valami munka, soha sincsen teljesen készen. Telente Éva szülei is beköltöznek, ilyenkor együtt a család, ami oly ritka ebben a mai világban, ahol az emberek inkább elidegenednek egymástól.

Egy gyerekük van, de róla legalább megfelelően lehet gondoskodni, az ember nem szülheti rakásra felelőtlenül a kölyköket.

Az öreg Trabant ugyanoda elviszi a családot, mint a legújabb Mercédesz, és kevesebbet fogyaszt, nem kell vigyázni, hogy megkarcolják, vagy ellopják. A Mercédesznek garázs kellene, az is plusz költség.

Utazás? A környező országokban voltak, nyáron pedig ott a szülői ház, hatalmas kerttel, Éva is ott nőtt fel, és tele van életre szóló, feledhetetlen élményekkel. Különben is, a tv a nagyvilágot hozza otthonunkba...

 

 

Pedig van egy másik út is, a lehetőségek növelése.

 

Ez is egy folyamat. Azzal kezdődik, hogy az ember nem mond le a céljairól automatikusan.  Inkább a lehetőségeit kezdi növelni. Lépésről lépésre. Előbb kicsi célokat tűz ki és ér el, majd mind nagyobbakat lesz képes elérni. A képességei,  a  lehetőségei  mind nagyobbak és nagyobbak lesznek, míg végül olyan célokat is meg tud valósítani, amikről korábban  nem is álmodott.

Valahogy így:

 

Azt mondják, a kaland az intelligensen kezelt kellemetlenség. Távol az otthonunktól, sátorban vagy más kényelmetlen helyen alszunk, elviseljük a szúnyogokat, tábortűznél főzünk, a füst csípi a szemünket, nem tudunk rendesen tisztálkodni, hiányoznak az alapvető kényelmi eszközök, és ezt az egészet még élvezzük is. Ez a kaland. Nos, ilyen értelemben az emberek nagy része az egész életét úgy éli, mint egy kalandot, legfeljebb nem élvezi annyira.

Igazából egy leltárra lenne szükségünk, hogy mi mindenre vágyunk.

 

 

 

Én sokat olvastam arról, hogy le kell írni a céljaimat, hogy tűzzem ki őket, és egyet is értettem a koncepcióval, de nem írtam le. Sokáig nem írtam le egyet sem. Nem tudom megmagyarázni, miért, bár magyarázatot százat is tudnék találni. Aztán egyszer csak elkészítettem az első leltárt. Emlékszem, Pozsonyban voltam és várnom kellett valakire két teljes órát. Nem volt nálam könyv, hogy olvashassak, de volt nálam néhány üres papírlap. Beültem egy kávézóba. Igazából nem is kávézó volt az, inkább kocsmának kellene nevezzem, füstös, bagószagú kicsi helyiség volt, de Pozsonyban kitűnő a sör, és volt üres asztal is.  És teleírtam a céljaimmal 8 teljes oldalt. Szerepelt azon minden egy új nyakkendőtől kezdve a különböző luxusautókig, utazásokig, a világhírtől a boldogságig.

A módszerem nagyon egyszerű volt, három listát vezettem folyamatosan, ahogyan előbukkantak a gondolataim:

1. Mit   szeretnék a saját magam számára? 2. Mit   szeretnék  a  feleségem   számára? 3. Mit   szeretnék  a  gyerekeim  számára?

 

 

 

 

A magamé így kezdődött:

Szeretnék boldog ember lenni, békében élni.

Akarok egy új nyakkendőt.

Három pár jó minőségű, fekete zoknit.

Egy új nadrágot.

Egy tíz évesnél nem öregebb, fehér, háromszázas diesel Mercit rózsafa kormánnyal...

 

A Hajnalkáén ez volt:

Kenyérpirító. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy magamnak akartam a kenyérpirítót, de aztán nagylelkűen a feleségem listájára írtam fel.)

Bársonygalléros blézer.

Chanell kosztűm.

Három pár új cipő.

Hétvége kettesben külföldön.

V6-os Mazda sportkocsi....

 

A gyerekeké tele volt minden földi jóval, amiről csak úgy gondoltam, hogy örülnének neki. Görkorcsolyák, biciklik, akkumulátoros, kétüléses, gyerekek által vezethető autó, közös nyaralás Görögországban, Amerikában, tenisztanfolyam, magániskola...

Mire végeztem vele, más embernek éreztem magamat. Ott volt előttem nyolc, kusza írással telefirkált lap (még ma is megvan) és tudtam, hogy van jövőm. Ott volt előttem. Tele voltam izgalommal és büszkeséggel. Ahogy körülnéztem, úgy láttam, különbözni kezdek a többiektől. Nekem lettek esélyeim. Mától vége a középszerűségnek. Kinyílt előttem a világ.

Az ajtó Ön előtt is nyitva áll, tessék belépni:

Mit akarok a saját magam számára?	Mit akarok a házastársam számára?	Mit akarok a gyerekeim számára?
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.

 

Szólj hozzá!

Címkék: lista álom cél milyen emberré akarok válni

B. MIT AKAROK ADNI? - FOGLALKOZÁSI, KARRIER CÉLOK

2009.05.10. 14:50 czoli

Hitem szerint nincs olyan, hogy valamit semmiért. Ha valamit kapni akarunk, adni is kell érte. A legtöbb ember számára ez nyilvánvaló összefüggés, sőt az is előfordul gyakran, hogy valaki csak adni akar, kapni pedig alig. Mindenesetre a munka, a foglalkozás, a hivatás vagy karrier életünk szerves része, időnk jelentős hányadát töltjük vele, erőfeszítéseink oroszlánrészét itt fejtjük ki,  sikereink, eredményeink is zömmel innen származnak. Így aztán korántsem mindegy, mi ez a terület, mi ez a pálya. Természetesen az sem mindegy, hogy sikeresek vagyunk a hivatásunkban, vagy pedig sem.  És hogy mi tekinthető sikernek?

1. Mit várnak el tőlünk? 2..Mennyire hasznos ? 3. Mennyire szeretjük csinálni?

Nincsenabszolútmérce itt sem, mi döntjük el, hogy számunkra mi a siker, bár ennek elbírálását akár másokra bízhatjuk. Annak eldöntésében, hogy egy foglalkozás megfelel-e a számunkra, három kérdésre mindenképpen választ kell találnunk.

 

 

 

 

Bármilyentevékenységben akkor vagyunk igazán hatékonyak, ha ez a három terület:   az   elvárás,   a hasznosság   és   az  élvezet  mind  közelebb van egymáshoz.

Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy egy foglalkozás akkor felel meg leginkább a számunkra, ha az elvárás nem idegen tőlünk, ha hasznosnak tekintjük és szeretjük csinálni is.

 

                                Az elvárás

 

Elvárásokkal egész életünk során találkozunk, és vannak, amiknek igyekszünk megfelelni, vannak, amiknek nem. Ha magunk akarjuk irányítani az életünket, és a magunk céljait akarjuk elérni, akkor természetesen elsősorban a saját céljaink elvárásainak kell megfeleljünk (ehhez persze kell, hogy legyenek saját céljaink). És vannak a foglalkozásnak is bizonyos elvárásai velünk szemben, amikről nem árt, ha tudunk. El kell döntenünk, meg akarunk-e felelni azoknak, vagy sem.

Nem ritka, hogy olyan helyzetbe kerülünk, amibe nem akartunk kerülni, és nem is kerültünk volna, ha előre tisztában vagyunk az elvárásokkal. Sok tevékenység, munka, hivatás állít olyan követelményeket, amikkel szemben elvi kifogásunk nincsen, de a gyakorlatban nemigen akarunk azoknak megfelelni. Ezekre a kérdésekre később még visszatérünk, de ahhoz, hogy az elvárások kuszaságában  világosan lássunk, mindenképpen segít, ha megvizsgáljuk a szerepeinket. Milyen szerepeink vannak, illetve milyen szerepeket akarunk?

 

Szerepeim

1		6
2		7
3		8
4		9
5		10

 

 

Számtalan szerepünk lehet, és vannak közöttük, amik kényszerűek és vannak, amik fontosak a számunkra. Vannak, ahol a kelleténél kevésbé teljesítünk, és bőven akad, amiktől nyugodtan megszabadulhatnánk.

Itt az alkalom, hogy rendet tegyünk ebben a kérdésben. Mi az Ön tíz legfontosabb szerepe? Egyúttal arra is válaszolnia kellene, hogy mi a legfontosabb elvárás Önnel szemben ezekben a szerepekben, és mi az Ön legfontosabb célja ezekben a szerepekben?

  

Szerep	Legfontosabb elvárás velem szemben	Legfontosabb elvárásom magammal szemben®cél
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.

Amikor ezekre a kérdésekre kezdtem válaszolni, mind kínosabban és kínosabban éreztem magam. Már azzal is szembesülnöm kellett, hogy a számomra fontos szerepek egy részében homlokegyenest mások az elvárások, mint a céljaim. A legnyilvánvalóbb talán a 'gyerek' szerepemben volt a különbség, ahol édesanyám elvárása velem kapcsolatban egészen más volt, mint amit én szerettem volna.  És akkor még nem volt tiszta előttem, kinek is van igaza és mi a teendő. De a legkínosabb a következő kérdés volt:

Amit most csinálok, alkalmas-e arra, hogy megfeleljek a legfontosabb szerepeim elvárásainak és közelebb visz-e a velük kapcsolatos céljaim megvalósításához?

Életemnek abban az időszakában, amikor először tettem fel magamnak ezt a kérdést, illetve akkor, amikor először válaszoltam ezekre magamnak őszintén, valamennyi szerepemben  a nemvolt a válasz. Egyáltalán nem vagyok erre büszke, azonban végtelen hála tölt el, ha arra gondolok, hogy ráébredtem: ez nem mehet így tovább. Ráébredtem, hogy irányt kell változtatnom, ha nem akarok oda jutni végül, ahová most tartok.

 

                                               Hasznosság

 

Itt is két dolog van, ami lényeges. Ahhoz, hogy a feladat kihozza belőlem a legjobbat, hasznos, értelmes feladatnak kell lennie. Senki nem képes hosszú távon maximális hatékonysággal olyasmit végezni, aminek nem látja értelmét, amit haszontalannak ítél (Homokot szállítani a sivatagba vagy vizet a tengerbe...stb).

A másik, hogy a feladat végzése a kívánt mértékben vigyen közelebb egyéni céljaim megvalósításához, azaz számomra is hasznos legyen.

Mind a két tényező fontos. Együtt.

János rendkívül tehetséges sebész volt, tele ambícióval, becsvággyal, segítő szándékkal, minden kiváló tulajdonsággal, ami egy hatékony orvostól elvárható.  Kiváló minősítéssel végzett az egyetemen, az ország legnevesebb klinikáján szakosodott, szerelemből nősült, két egészséges, gyönyörű gyermeke született.

Szakmájában is egymást érték a sikerek, az elismerések. Főorvos, igazgató főorvos, majd egyetemi tanár lett. Rengeteget utazott, külföldi kongresszusokon, találkozókon vett részt, könyvet írt. Vitathatatlan, hogy minden, amit csinált, hasznára vált a szakmának, a közösségnek, az ő esetében még az emberiségnek is.

Csak a családjának nem. Azt bizony elhanyagolta, föláldozta a karrierje érdekében. Tíz éves házasság után felesége elhagyta, visszaköltözött a szülőhelyére, újabb két év után elváltak. Gyerekeivel alig találkozik, a nagy távolság nem tett jót a kapcsolatuknak.

És ez az egész nem tett jót Jánosnak magának sem.

 

A tévedések és az időleges kudarcok  az élet velejárói,  de nem kell megengednünk, hogy uralják is az életünket.

Gyakorta elkövetett hiba ez, pedig könnyen orvosolható lenne, ha tisztáznánk, hogy mi a fontos a számunkra, mely szerepek elvárásainak akarunk megfelelni, hogy mi az, amit kapni akarunk és mi az, amit adni akarunk az életben. Vállalkozók felejtik el, hogy eredetileg azért kezdtek vállalkozásba, hogy a maguk és családjuk számára megfelelő életteret, körülményeket teremtsenek, aztán az eredeti cél elhomályosul, marad a rohanás, a hajtás, a küzdelem az eredményekért, és gyakran tönkre megy a család, az egészség, nem ritkán a személyiség is.

 

 

 

Tapasztalataink szerint azonban ritkán olyan súlyos, már-már visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen a helyzet, mint János esetében. Irányt változtatni sohasem késő. Valójában nem is létezik egyenes út.Biztos, hogy még nem is volt ember, aki kerülők nélkül, tévedések nélkül érte el a céljait, valósította meg önmagát, érte el a boldogságot. Az időleges kudarcok, a tévedések hozzátartoznak az élethez.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezeknek kellene uralnia az életünket. A képességeink, mint tudjuk, megvannak a változtatáshoz, csak ezúttal meg kell találni a számunkra leginkább megfelelő utat. Azt, ami oda vezet, ahová jutni szeretnénk. De hogyan választhatnánk a  lehetőségek közül, ha elmulasztjuk pontosan tisztázni, hogy hová is akarunk jutni?

Oly gyakran hallani a panaszokat: 'nekem nem sikerült', 'nem volt szerencsém', 'kudarcot vallottam'..., pedig az igazság az, hogy a legtöbb ember csupán eltévedt. Nem is azon az úton indult, ami a céljaihoz vezette volna, azon az úton, amit érdemes lenne végigjárnia, azon az úton, amit képes is lenne végigjárni. És ennek a legfőbb oka, hogy nem is kereste azt az utat. Mi viszont keressük tovább!

 

                                                    Élvezet

 

A hatékony cselekvés harmadik szükséges összetevője, hogy szeressük azt, amit csinálunk, találjunk benne örömet, élvezetet, kielégülést, megnyugvást..., ki amire vágyik. És az is biztos, hogy igazán nagy eredményeket azokon a területeken tudunk elérni, a képességeinket azokon a területeken vagyunk képesek a legnagyobb mértékben kifejleszteni és hasznosítani, amely területeken jól érezzük magunkat, amelyeket szeretünk.

Mindenkinek az az álma, hogy azt csinálhassa, amit csinálni szeret, hogy abból élhessen, amiért, hogy végezhesse, még ő lenne hajlandó fizetni. Ez természetes törekvés. De ne feledjük, törekvés, cél, amit még meg is kell valósítani. Persze akadnak, akik abban a kivételes helyzetben vannak, hogy a hobbyjuk a megélhetésük, de ha mi nem tartozunk közéjük, választhatunk két lehetőség között: panaszkodunk emiatt, vagy igyekszünk megvalósítani a saját törekvéseinket.

Ha Ön csak azt csinálja, amit szeret, akkor az Ön számára biztos a kudarc.

A harmadik lehetőség, hogy csak azt csináljuk, amihez kedvünk van, amit csinálni szeretünk. Ebben az esetben biztosan kudarcot fogunk vallani (akárcsak a panaszkodás esetében).

 

 

Több ízben is szó volt a külső kontrollos és a belső kontrollos személyiségről. Arról beszéltünk, hogy ha jól akarjuk magunkat érezni, akkor magunk kell, hogy meghatározzuk, mi jó nekünk és mi nem, mit csinálunk és mit nem, tehát magunknak kell irányítani az életünket. Most pedig arról beszélünk, hogy ha azt csinálom, amihez kedvem van, akkor általában nem oda jutok, ahol lenni szeretnék. Tehát léteznek más szempontok is. Valóban így van.

Tisztáznunk kell magunkban, hogy amit szívesen csinálunk, az hosszú távon is hasznunkra van-e?  Én személy szerint nagyon szeretem a szaftos pörkölteket, az illatát, az ízeket, de tudnom kell, hogy ez az élvezet csak a nyelőcsövemig tart, onnan kezdve az egész szervezetem számára már rövid távon is nehézséget, károkat okoz, nem is beszélve a hosszú távú hatásáról. Tudomásul kellett vennem, ha a pörkölthöz ragaszkodom, az egyben azt is jelenti, hogy lemondok ilyen dolgokról, mint a karcsúság, egészséges érrendszer, az agyam megfelelő vérellátása, ennek következtében a kapacitásának optimális kihasználása stb.

Tudom, hogy ez nagyon triviális példa, és azt is be kell vallanom, hogy még korántsem sikerült legyőznöm a pörköltet, és nyilván tele van mindenkinek az élete olyan kihívásokkal, amiket nem fog talán sohasem legyőzni. Azt hiszem, hogy nem is kell. A sikerhez nem kell tökéletesnek lennünk, elég ha jobbak vagyunk.

Ezzelkapcsolatbanviszont van egy igen jó hírem. Amit Ön nem szeret csinálni, azt általában mások sem szeretik csinálni, és ha Ön elvégzi azt, amit mások nem szeretnek elvégezni, akkor később Ön csinálhat olyan dolgokat, amikre pedig másoknak nincs és nem is lesz lehetőségük. Ehhez természetesen meg kell szeretni a 'nemszeretem' dolgokat is, ami viszont koránt sem olyan nehéz, mint amilyennek látszik. Bármiben képesek vagyunk megtalálni az örömet, ha azt keressük, és nem pedig azt, amitől szenvedni lehetne. Ez a sikerhez vezető út.

És van még egy jó hírem: nem kell örökké végezni azt, amit nem szeretünk csinálni. Ha elhatározzuk, hogy kitartunk ameddig szükséges, mindig kevesebb ideig tart, mint amennyire számítottunk. Ez egy szenzációs tapasztalat, remélem, Önnek is része lesz benne!

A következő táblázat kétféle képpen is kitölthető, sőt, akár mindkétféle képpen is: A kérdések vonatkozhatnak az Ön jelenlegi tevékenységére vagy tevékenységeire, foglalkozására, illetve értelmezheti őket általánosságban, a jövőbeni céljaival összefüggésben.

 

 

 

Elvárás: Mi az amit  kellene csinálnom, amit elvárnának tőlem?
1.
2.
3.
Hasznosság: Mi az, ami hasznos lenne, ha nekifognék?
1.
2.
3.
Élvezet:  Mi az, amit nagyon szívesen csinálnék?
1.
2.
3.

 

 

Szólj hozzá!