Önnek mire, milyen célra van szüksége, hogy kihozza magából a legjobbat? Talán nem kézenfekvő most a válasz, talán Ön is ugyanolyan tanácstalan, mint én a kilóimmal kapcsolatban. Talán, ha belegondol, rájön, hogy Önt is a nehézségek, a problémák foglalkoztatták túlnyomórészt. Esetleg már próbálkozott a megoldások megtalálásával is, de még nem hozott elég eredményt. Talán a célokra Önnek is vadászni kell majd. Meg fogja érni. A célok koncepciója
Közismert az a felmérés, amit a Yale Egyetemen végeztek 1953-ban a végzős hallgatók körében: megkérdezték tőlük, mik a céljaik. Milyen elképzeléseik vannak? Hogyan képzelik a jövőjüket, az életüket az utolsó vizsga után? A kutatók azt találták, hogy a hallgatók mindössze 3%-a fogalmazta meg a céljait, a többiek ködös elképzelésekkel néztek - ha néztek egyáltalán - a jövőbe.
Húsz év múlva, 1973-ban ismét felkeresték a vizsgált személyeket, és akkor volt csak nagy csodálkozás: az a 3%, akiknek korábban megfogalmazott céljaik voltak, több pénzt kerestek, mint a többi 97% összesen. Nyilvánvalóan az életük többi területén is sikeresebbek voltak a társaiknál.
Nos, ez masszív összefüggés. Engem nagyon elgondolkodtatott. A legtöbb ember természetesen szívesen tartozna a sikeres 3%-ba, én is így voltam ezzel, de valahogy csak nem akart összeállni a kép.
3% = kitűzi a céljait = sikeres
97% = nincsenek céljai = sikertelen
Mit csinált másképpen ez a 3%, mint a többi? 1953-ban még alig volt közöttük különbség. A Yale-re nem vesznek fel akárkiket, esélyeik, származásuk is hasonló lehetett. Diplomát kaptak, tehát a tudásuk is megfelelő volt, ráadásul a világ egyik leghíresebb egyetemén végeztek. Nyilván nem akkor dőlt el a dolog, a húsz év alatt történt valami másképpen. Ezek az emberek nem az egyetem előtt vagy a tanulmányaik alatt csináltak valamit döntően másképpen, hanem utána.A különbséget az okozta, amit utána csináltak.
Itt lenne a kutya elásva?
Hogy azért csinálták másképpen a dolgokat, mert voltak céljaik? Azért, mert tudták, hogy merre akarnak menni és miért? Ez jelentené a különbséget? Talán számukra az egyetemi diploma nem végzettséget jelentett volna, mint sok más ember számára hanem inkább kiindulási pontot? Egy szükséges állomást? Egy folyamat kezdetét? Egy folyamatét, ami elkezdődött, és talán a diplomaosztásnál még nem is igen vett észre senki, de húsz év elteltével egészen nyilvánvaló eredményekhez vezetett?
A mi életünkben is elkezdődnek folyamatok. Van, hogy tudatában vagyunk ennek, van, hogy mi sem vesszük észre azonnal. Ám húsz év múlva az eredmény önmagáért beszél, és talán nem is tudjuk, hogy mikor és miért kezdődött el éppen ez a folyamat.
Géza magasan kvalifikált szakember volt, több diplomával, tudományos fokozatokkal, nemzetközi kapcsolatokkal és publikációkkal. Húsz évesen családja és környezete szerint nagy tehetség, reményteljes jövővel. Negyven évesen egy vidéki kisváros lakója, jelentéktelen cég közepes presztízsű alkalmazottja alacsony fizetéssel. Napi megélhetési gondokkal küzd, egészsége megromlott, jövőképe negatív, emberi kapcsolatai beszűkültek, barátja nincs, gyerekeivel türelmetlen, házassági problémái miatt pszichológushoz jár.
Helga közgazdász diplomát szerzett, utána ösztöndíjjal 3 évet töltött Amerikában és Nyugat-Európában, négy nyelven beszél. Negyven évesen alkalmi nyelvtanításból él, nem ment férjhez, alkoholista.
Mindannyian ismerünk ilyen történeteket, tucatjával találhatóak hasonló esetek környezetünkben, baráti körünkben, alkalmasint családunkban is. Néha értetlenül állunk, nem értjük, csakúgy, mint az ellenkező előjelű eseteket sem:
Zsolt érettségi után nem jutott be az egyetemre, évekig kallódott, nem találta magát, amihez csak fogott, kudarcba fulladt. Megnősült, elvált, filléres gondokkal küszködött. Negyven évesen országos kiterjedésű cég tulajdonosa, boldog házasságban él, egzotikus helyekre jár nyaralni.
Mindannyian vagy csaknem mindannyian szeretnénk sikeresek lenni, elérni, megvalósítani az álmainkat, de csak keveseknek sikerül igazán. A sikeresek és a sikertelenek között egyaránt vannak előnyös helyzetből származók és vannak eredetileg hátrányos helyzetűek is. Vannak magas iskolai végzettségűek és alig iskolázottak. Nem ez teszi tehát az igazi különbséget.
3% = kitűzi a céljait = sikeres
97% = nincsenek céljai = sikertelen
Ez lenne a különbség?
Hihetetlennek tűnt, és akkor végre leesett a tantusz:
nem vagyunk képesek kihozni magunkból a képességeinket.
Magunktól nem vagyunk rá képesek. Kell hozzá valami plusz (vagy valaki, aki segít). Ha ezt nem találjuk meg, a képességek bennünk maradnak. Némelyik képességünket pedig akár egészen magas szintre fejlesztjük, aztán nem hasznosítjuk, vagy nem megfelelően hasznosítjuk. Hiába a tanulás, a tudás, a tehetség, az erő, az ész, az intelligencia, mindez kárba vész, ha nincs egy méltó célunk, aminek érdekében csatasorba állítanánk őket, ami mozgósítana, ami felé elindulhatnánk.Csodálatos iskoláink vannak, ahol évről évre milliók szereznek világszerte tudást, hogy aztán többségükben sohase alkalmazzák azt. Képesek vagyunk bármit megtanulni és meg is tanulunk rengeteg dolgot. Hasznos és haszontalan tudást vegyesen. Honnan tudhatnánk, hogy mi az a tudás, aminek az elsajátítására nagyobb erőfeszítéseket kell tennünk, és mi az, amit igazából elhanyagolhatnánk? És ki az, aki eldönti, mi a hasznos és mi a haszontalan? Igazából egyetlen ilyen ember van az egész világon: mi magunk.
Ha van célunk.
Ennek hiányában teletömjük a fejünket szinte válogatás nélkül mindenféle tudással, esetleges, hogy milyen képességeink fejlődnek ki, így aztán gyakran fordul elő, hogy nem tudunk velük mit kezdeni.
Akinek nincs célja, az arra van kárhoztatva, hogy annak dolgozzon, akinek van.
Bölcs mondás, nagy igazság. A többség, akinek nincs saját, megfogalmazott, méltó célja, az arra van kárhoztatva, hogy annak dolgozzon, akinek van. Függetlenül attól, hogy egyetért-e vagy sem azzal a céllal, hogy tudatában van-e, ismeri-e azt a célt vagy sem. Csoda, hogy annyi az eredményeivel, a munkájával, a tevékenységével elégedetlen ember? Talán van annál is borzasztóbb dolog, mint mások céljaiért dolgozni: ha olyan valakinek, olyan intézménynek dolgozunk, akinek szintén nincs célja. És azt hiszem, ez sem ritka jelenség a világon.Azt hiszem, már ezért is szükségünk van célokra, mert ezáltal mások számára is megteremthetjük legalább az értelmesebb munka lehetőségét.
Isten tökéletes munkát végzett, amikor megteremtette az eget és a földet, és amikor megteremtette az embert. Megkaptunk minden képességet, tudást és hatalmat hogy kormányozzuk a világunkat. Mindannyiunkban rengeteg képesség szunnyad, tartalékok, amiket szükség esetén hasznosíthatunk, hogy eredményesen vegyük az akadályokat, leküzdhessük a nehézségeket, hogy győztesek lehessünk az életünkben.
Nem tudjuk kihozni magunkból a legjobbat, sőt gyakran semmit sem hozunk ki magunkból, ha nincsenek céljaink. De ha vannak?
A világ lakosságának mintegy 3%-a sikeres, mert vannak céljai. Ők képesek kihozni magukból és gyakran másokból is mindazt, amit a többiek nem. Tudnak valamit, amit a többiek is tudhatnának. Az a titokzatos valami, ami kihozza belőlünk a legjobbat, ami miatt mozgósítjuk képességeinket, az a célokkal van összefüggésben.Ha van célunk:
Þ a szükséges tudást megszerezzük, Þ ha az kell hozzá.
Þ kifejlesztjük a megfelelő képességeinket, Þ ha az kell hozzá.
Þ Megtaláljuk a megfelelő eszközöket és módszereket, Þ ha az kell hozzá.
Þ Megteszünk bármit, Þ ami kell hozzá.
Ha van célunk.
Aztán leesett még egy tantusz: hogy én is? Ha van célom és megfogalmazom, akkor én is?
Ez a csődtömeg, aki vagyok, lehetne más? Hogy nem késő? Ha megfogalmazom, ha leírom a céljaimat, ezzel elkezdődhet valami, hogy ezzel immár beletartozom abba a bizonyos 3%-ba? Hogy ettől megváltozik az életem? Hogy nem az a fontos, amit eddig csináltam, hanem az, amit ezután fogok? Hogy öt - tíz - húsz év múlva visszatekintve más eredményt, sokkal jobb eredményt könyvelhetek el, mintha csak hagyom magamat sodortatni? Hogy ez rám is vonatkozik? Hogy én döntök?
Innen kezdve hihetetlennek tűnt a koncepció. Alig-alig bíztam, de nem mertem elvetni. Ki tudja? Hátha! A kisördög - akkor már inkább kisangyal - nem hagyott nyugodni. De nem ám. Eldöntöttem, hogy kipróbálom. Ettől olyan izgatott lettem, mint amikor először pillantottam a feleségemet, illetve ezt a csodálatos nőt, aki a feleségem lett: Istenem, de gyönyörű! Bárcsak az enyém lenne! Bárcsak igaz lenne!
És amikor leírtam először, még nagyon kezdetleges formában a legfontosabb céljaimat, izgalmam csak fokozódott. Kívántam, nagyon kívántam, hogy igaz legyen ez az összefüggés. Kétkedtem, de reménykedtem. És még ma is, sőt még inkább, mint régebben, ha kitűzök egy új célt, ha előkerül egy álom, fohászkodom: Istenem add, hogy ilyen egyszerű legyen!
Hozzákezdtem a céljaim megvalósításához és kezdett megváltozni az életem. Még csak öt éve. A folyamat alig kezdődött el, javában tart. Ha arra gondolok, mi lesz 15-20 év múlva, beleborzongok. Jó érzés.
Önnek is vannak álmai. Ábrándozzon el bátran! És a házastársának és a gyerekeinek is vannak. És a barátaiknak is. És a tanítványainak is vannak. Mi történne, ha ezek megvalósulhatnának? Jobb lenne az Ön élete? Igen vagy nem?
x- igen x- nem
Jobb lenne a házastársa élete? Igen vagy nem? x- igen x- nem
Jobb lenne a gyermekei élete? Igen vagy nem? x- igen x- nem
A barátaié? Igen vagy nem?
x- igen x- nem
A tanítványaié? x- igen x- nem
Mi történne a világgal, ha megvalósulnának az álmok? Jobb lenne a világ?
x- igen x- nem
3% = kitűzi a céljait = sikeres
97% = nincsenek céljai = sikertelen
És mi történne akkor, ha az embereknek nem csak három százaléka fogalmazná meg a céljait? Ha többen lennénk? Ha az Ön környezetében több ember fogalmazná meg és igyekezne megvalósítani a céljait, mi történne akkor?
És ha az Ön tanítványainak nem három, hanem mondjuk hat százaléka indulna megfogalmazott célokkal az életnek, jelentene ez különbséget? (Ez csak néhány gyerekkel és néhány felnőttel több. Mégis: jobb lenne ettől valami?
Én hiszem, hogy igen.
Ha az Ön városában az emberek hat százalékának lennének céljai, jobb lenne ettől az Ön városa?
Én hiszem, hogy igen.
Ha az Ön országának, népénekhat százaléka tűzne ki célokat, jobb lenne az életük?
Én hiszem, hogy igen.
Számoljunk egy kicsit! 3%, az ugyebár százból három ember. Nem valami sok. Természetesen illúzió lenne abban reménykedni, hogy ezután mindenki célokat fog kitűzni. De még három ember? Az iskolában ebből a szempontból is hatalmas lehetőségek lennének. Ha egy osztály tanulólétszámát átlag 33-nak vesszük, akkor a 3%, az osztályonként mindössze egyetlen egy gyermek. Ha kettő lenne, csak még egyetlen egy, az már százból hat, azaz 6%. Elérhető vajon ekkora változás? Én hiszem, hogy igen. |
