Az, hogy egy képességünk kifejlődik-e vagy, hogy mennyire fejlődik ki, az leginkább két dolgon múlik: 1. Valaki súlyt helyez a kifejlesztésére, ezáltal aktuálissá válik. |
2. A céljaink elérése miatt szükségünk van rá, elengedhetetlen.
Igazából nincs más, ami miatt képességeink kifejlődnének. Az 1. esetben nem biztos, hogy elégedettek leszünk az eredménnyel, és előfordulhat és elő is fordul gyakran, hogy fontos képességeink rejtve maradnak, míg más képességeink kifejlesztésére a fontosságuknál, jelentőségüknél messze több időt és energiát fordítunk. A 2. esetben viszont mi irányítunk.
Arról van itt szó, hogy nekünk kell kezdeményeznünk. Nekünk magunknak kell eldöntenünk, hogy mit akarunk és mit nem, és ennek megfelelően kell cselekednünk, tanulnunk, gyakorolnunk, képeznünk magunkat, fejlődnünk és növekednünk. Ez természetesen nem egyszerű dolog, hiszen az esetek többségében könnyebb csak hagyni, hogy történjenek a dolgok, mint kezünkbe venni az irányítást. Sőt előfordul az is, hogy egyenesen lehetetlennek tűnik, hogy beleavatkozzunk a dolgok menetébe. Ez nem okoz addig nagy gondot, amíg nem a bőrünkre megy a játék. De ha igen?
Ha úgy érezzük, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk? Jól érezzük akkor magunkat? Természetesen nem.
Szent Ágoston imája így hangzik: Adj erőt, Uram, hogy megváltoztassam, amin tudok változtatni! Adj türelmet, hogy elviseljem, amin nem tudok változtatni, és Adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni! |
Általánosságban elmondhatjuk, hogy minél inkább kicsúszik a kezünkből az irányítás a számunkra fontos dolgokban, annál rosszabbul érezzük magunkat, és minél inkább mi magunk irányítjuk az eseményeket, annál jobban. A közérzetünk a kétféle irányítás arányától függ. Illetve attól, hogy milyennek érezzük ezt az arányt? Sok helyzetben égetően szükségünk lenne a változásra, arra, hogy javítsunk a helyzetünkön, sorsunkon, mégsem mozdulunk. Vajon miért? Mert úgy gondoljuk, nincs is lehetőségünk a változtatásra. A helyzetünk nem tőlünk függ.Van, amikor erőért fohászkodunk, néhányan talán türelemért, de a bölcsesség nem valami kellendő dolog a kívánságlistán. Úgy érezzük, hiányzik a megfelelő erőnk, de hiányzik a türelmünk is a dolgok elviselésére. És csak nyüszítünk, rosszul érezzük magunkat, de nem kezdünk hozzá a változtatáshoz.
Van egy anekdota a kutyáról, aki az ebédlő padlóján hever, és folyton nyüszít. A ház vendége végül megelégeli a dolgot és megkérdezi a házigazdát.
- Miért nyüszít annyira ez a szegény jószág?
- Tudod, a padlón, ahol fekszik, kiáll egy szög. Az nyomja az oldalát.
- feleli készségesen a házigazda.
- Akkor miért nem megy arrébb? - értetlenkedik a vendég.
- Annyira azért nem nyomja...- hangzik a felelet.
Az emberek többsége nem kezdeményez, kívülről várja a megoldást, még akkor is, ha az aktuális helyzettel elégedetlen.
- Valakinek meg kellene oldani a dolgot. Borzasztó, hogy senki sem csinál semmit.
A kezdeményezés kincs. Ha valaki végre belefog valamibe, és nem adja fel túl korán, az emberek tömegesen állnak mögé, gyakran jobb hijján. Így működik a divat is például. De így valósíthatók meg értékes kezdeményezések is, nőhettek nagyra olyan emberek céljai (és képességei valamint lehetőségei is), mint Jacques Cousteau, vagy Gerald Durell, Walt Disney... és sorolhatnánk tovább.
Csodára hiába várunk, a csodát kezdeményezni kell!
John Maxwell könyvében szerepel az alábbi párbeszéd: - Néha megkérdezném Istent, miért hagyja, hogy az ember éhezzen, hogy szegénység, igazságtalanság legyen, amikor tehetne ellene valamit. - És miért nem kérdezed meg? - Mert félek, Isten is megkérdezhetné ugyanezt tőlem. |
