" Egyre nagyobb a veszély, hogy technológiánk túlszárnyalhatja az emberi természetet"
Albert Einstein
10
.jpg)
Ezen a grafikonon ötévenkénti bontásban próbáltam meg ábrázolni saját életem három fontos síkját, mégpedig a fizikai állapotomat, a szellemi állapotomat és az érzelmi állapotomat. Természetesen a diagram saját, szubjektív véleményemet tükrözi.Az aktuális helyzetet 0 és 10 közötti számokkal értékeltem. Néhány körülmény egész világosan leolvasható: átlagos gyereknek születtem minden tekintetben, és nem túl nagy tempóban, de egyenletesen fejlődtem kamaszkoromig, amiből aztán kisebb válságok után sikerült kievickélnem, és ifjúkoromban sok területen elég jók voltak a teljesítményeim. Ezt persze a természetes fejlődésnek is lehet tulajdonítani. Sikerült megfelelően beilleszkedni a környezetembe, és ennek következtében rohamosan, öt év alatt visszaépülni arra a szintre, amin öt éves koromban voltam.
Fölszedtem jó néhány rossz szokást és néhány felesleges kilót, erősen dohányoztam, éjszakáztam, és jelentős ismereteket szereztem a szeszesital-fajták tekintetében is, így nem csoda, hogy kondícióm ilyen mértékben romlott. Ennek megfelelően szellemileg sem voltam a csúcson, hiszen érdeklődésem középpontjában leginkább a mindennapok gondjai-örömei szerepeltek. Mi tagadás, fokozatosan elbutultam. Annak ellenére, hogy különböző felsőfokú képesítéseket szereztem ebben az időszakban, mivel alkalmazni nemigen alkalmaztam ezeket, a szellemi képességeim inkább visszaestek, minthogy fejlődtek volna. És ettől persze többnyire pocsékul éreztem magam.
Semmi perspektívát nem láttam magam előtt, és ennek megfelelő volt az életminőségem is. Kezdtem megmerevedni, mielőtt rohamos pusztulásnak indultam volna. Hajviseletem, ruházatom, étkezési szokásaim, baráti köröm, kulturális kötődéseim, attitűdöm semmit sem változott ebben az időszakban. Ráadásul az történt, hogy az országban a gazdasági lehetőségek a politikai szabadság növekedésével együtt jelentős mértékben nőttek, és én páni félelemmel láttam, hogy nem tudok élni vele.
Belekaptam ebbe, abba, kipróbáltam néhány dolgot, ami adódott, gyakorlatilag válogatás nélkül, ennek következtében a helyzetem tovább rosszabbodott, talán csak szellemi képességeim nem romlottak, mert élt bennem a vágy, hogy változtatnom kell és a hit, hogy sikerülni is fog. Szerencsére nem adtam meg magam a kudarcoknak, nem tudtam elfogadni, hogy a romlásnak induló tendenciák tovább romoljanak. Viszont szembesülnöm kellett azzal, hogy ha nem változtatok, akkor semmi sem fog változni, illetve oda jutok, ahová tartok:
Egy jó barátom mesélt egy történetet a nagybátyjáról, aki váratlanul gyomorvérzést kapott. Az orvosok szerint teljesen tönkretette a szervezetét a helytelen és mértéktelen táplálkozás, és a mit tagadjuk, rendszeres alkoholfogyasztás. Közölték vele, hogy ha nem változtat a szokásain, az élete komoly veszélybe kerül. A nagybácsinak nem volt szándékában idő előtt elhunyni, így aztán egyik napról a másikra fölhagyott az ivással és a zsíros ételekkel. Ma egészségesebb, mint valaha.
Egy másik történet a nagypapáról szól, akiben hirtelen fellépő szívpanaszai érlelték meg a régóta halogatott döntést, hogy leszokjon végre a dohányzásról. Azóta eltelt több mint tíz év, és semmi baja nincs a szívével.
A harmadik történetben egy igencsak túlsúlyos keresztmama cukorbeteg lett. Ez segített neki, hogy 3o kilót fogyjon és egészségesen és önmagával elégedetten éljen tovább.
A változás erőfeszítést igényel, és nemigen szeretünk erőfeszítéseket tenni. Hajlamosak vagyunk a lustaságra, ilyen a természetünk. Persze előfordul olyan helyzet is, amikor a várható eredmény nem is éri meg az erőfeszítést, de sok-sok helyzetben égetően szükségünk lenne a változásra, arra, hogy javítsunk a helyzetünkön, sorsunkon, mégsem mozdulunk. Vajon miért? Mert úgy gondoljuk, nincs is lehetőségünk a változtatásra. A helyzetünk nem tőlünk függ. Erről már beszéltünk.
Aki a külső kontrollt fogadja el valóságnak, az a problémára koncentrál, azzal foglalkozik. Felméri a súlyosságát, jelentőségét, természetét, következményeit. Véleményt mond róla, kritizálja, tanácsokat ad vele kapcsolatban, szenved tőle, de nem igyekszik változtatni rajta. És a dolog nem is változik, legfeljebb romlik. Murphy mondja: ami elromolhat, az el is romlik.
Én valójában semmiben nem értek egyet azzal, amit az un. Murphy törvények képviselnek, de azt el kell ismernem, hogy többnyire igaza van. ²Ami elromolhat az el is romlik.² Mert hagyjuk, hogy elromoljon. De ennek nem kellene így lennie .! A panaszkodás sohasem visz előre. A problémákon való rágódás fölemészti az energiákat, amikre pedig a megoldáshoz lenne szükség.
Aki számára a belső irányítás a valóság, azt a megoldás érdekli.
Adott ugyebár egy túlsúlyos keresztmama, aki alaposan elhízott az évek során. Nem érzi jól magát a bőrében, állandóan mentegeti magát, gyakran szégyenkezik, kisebbségi érzése van társaságban, nem vetkőzik fürdőruhára, sőt strandra sem jár, meg táncolni sem, mert hamar megizzad, pedig kiváló táncos volt valamikor. Hamar elfárad, nem tud sokáig állni, a lábai is fájni kezdenek. Tele van panasszal, és most, tetejében itt a cukorbaj.
Mi a külső kontrollos reakció? A kétségbeesés.
Mi lesz ezután?
A cukorbetegség szörnyű betegség.
Sok szenvedéssel jár.
Bele lehet halni.
És gyógyíthatatlan.
És rengeteg kényelmetlenséggel jár.
És nehezen gyógyulnak a sérülések.
És szövődmények léphetnek fel.
És ...
Lehet sorolni a következményeket, amik mind igazak, és amiken valóban nem lehet változtatni. És sok cukorbeteg valóban végigszenvedi a következményeket, és valóban belehal a betegségbe, mivel az valóban gyógyíthatatlan.
A keresztmama - ki tudja miért - inkább a megoldásra kezdett fókuszálni.
Hogyan kerülhető el mindez?
Hogyan lehetne megmenekülni a reá váró szörnyűségek elől? És meg is találta a megoldást: lefogyott 3o kilót, egészségesen kezdett táplálkozni, kirándulni, később táncolni kezdett járni újra. Már nem fájnak a lábai, nem fárad el hamar, strandra jár, imádja a fürdőruhákat, és nincs kisebbségi érzése a társaságban. Nagyon jól érzi magát a bőrében, a környezete nem is tudja róla, hogy cukorbeteg. Nemhogy kétségbeesni nincs oka, de már panaszkodni sem nagyon. Nem is teszi.
Én is valami ilyesmire jöttem rá, ahogy közeledtem a 40 felé. Nekem kell változtatnom, mert ha nem teszem, semmi sem fog változni. Illetve, ha nem változtatok, oda jutok, ahová tartok. És én láttam embereket, ismertem embereket, akik nem változtattak, és én nem akartam az ő sorsukra jutni. Azt hiszem, engem is ez a pánik késztetett arra, hogy keresni kezdjem az alternatívákat, hogy újra és újra starthoz álljak, hogy megtanuljam azt, amire szükség van ehhez, hogy gyakoroljak és gyakoroljak, hogy új szokásokat vegyek fel és megküzdjek a nemkívánatos régiekkel, és keresni kezdjem a lehetőségeket, azoknak az embereknek a társaságát, akik szintén ezt teszik. Azokhoz akartam tartozni, akik maguk irányítják az életüket.
Ha nem változtatsz irányt, oda jutsz, ahová tartasz! |
Ma már tudom, hogy nem kell megvárni, a kényszerítő körülményeket, hogy nincs szükség arra, hogy az ember rossz szokásokat vegyen fel, hogy aztán leszokjon róluk, amikor muszáj. Az ember változtathatna kényszer nélkül is, nem kell, hogy a saját kárunkból tanuljunk. Miért ne tanulhatnánk más kárából, vagy akkor már miért ne tanulhatnánk más sikereiből inkább? Miért ne tanulhatnánk egyáltalán? Én így legalább azt megtanultam, hogy változtatni sohasem késő, hogy bármikor el lehet indulni azon az úton, ami arra tart legalább, amerre menni akarunk. Ehhez elég a gondolkozásmódunkat megváltoztatni. Ahogy Napóleon Hill mondja: Ha megváltoztatod a gondolkozásodat, megváltozik az életed.
