Ebbe a kategóriába tartozik minden, amit a hátralévő életemben kapni akarok az élettől a magam és a családom számára.
Igazából egy leltárra lenne szükségünk, hogy mi mindenre vágyunk. |
Beletartoznak a szükségleteim és családom szükségleteinek kielégítése, beletartozik az életstílus, az életmód, a különleges vagy éppen szokványos igények, a tárgyak, számtalan minden.
Ezek az álmok, vágyak, képzelgések hosszabb rövidebb ideig valamennyiünket foglalkoztatnak. Lehetnek tudatosak, vagy elmosódottak. És van közöttük olyan, nem kevés, amit már el is felejtettünk. Mindenkinek vannak igényei és vannak vagy voltak valamilyen álmai. Lehet, hogy tétovák, bizonytalanok, zavarba ejtők, hihetetlenek, de voltak. Mindenki akart például otthont magának. Valamit, ahol lakni, élni szeretne. Kunyhót, palotát, ki milyet?
Talán Ön is másképpen képzelte az otthonát valamikor, mint ahol most él, de az is lehet, hogy pont ilyet képzelt el. Mondjuk, családi házat akart valami szép helyen, szép környezetben, szép kilátással. (Ki akart ronda házat, ronda környezetben, ronda kilátással? Senki. És mégis hányan élnek most ilyenben?)
Éva hat testvérével egy kétszobás házban nőtt föl, így nem csoda, hogy mindig hatalmas házra vágyott. Sok szobával, ahol van hely a pihenésre, a munkára, tanulásra, van hely a különvonulásra, ha valakinek arra támadna kedve és van hely a nagy együttlétekre. Egy olyan otthont képzelt el, ahol helye van mindenkinek, ahová jó megérkezni.
Szép berendezésre vágyott, bútorokra, kedves tárgyakra, szőnyegekre, képekre a falakon.
Utazásokra vágyott, csavargásokra. Bejárni az országot, a világot. Látni az óceánt, tavakat, folyókat, vízeséseket.
Látni városokat, messzi országokba akart eljutni, fókákat, delfineket, bálnákat akart látni, elefántokat és kengurukat szabadon.
Nyelveket akart tanulni és egyetemre menni.
Hat gyereket akart, mert ²sok testvér között egész életre feledhetetlen a gyermekkor², és jó iskolába akarta járatni a gyerekeit.
Mindenkinek sok, sok álma van, olyan álmok, amiktől jobb, szebb, boldogabb lehetne az élet, amiket örömmel tudnánk a magunkénak. És aztán találkozunk a lehetőségeinkkel. És ez a kettő többnyire nincs összhangban. Sőt, igen ritkán van összhangban.
A vágyaink és a lehetőségeink általában nincsenek összhangban. |
Ezt feszültségként éljük meg. A feszültség rendszerint nagy. Olyan nagy, amit nem lehet sokáig elviselni, amit csökkenteni, megszüntetni kell.
A feszültség csökkentésének, sőt megszüntetésének az eredmény szempontjából két módja van: Az egyik mód, hogy lefaragjuk az álmainkat, a másik, hogy megtartjuk őket. |
Senki nem tudja leélni úgy az életét, hogy alkalmatlannak látja saját magát. Ha nap, mint nap azzal szembesítenénk magunkat, hogy nem a saját életünket éljük, hogy telnek a napok, a hetek, a hónapok, az évek, és amit szerettünk volna az élettől kapni, azt sohasem kapjuk meg, ha nap, mint nap ezzel szembesülnénk, a bolondok házában kötnénk ki. Ez ellen természetesen védekeznünk kell, és védekezünk is. (Ehhez több mechanizmus áll a rendelkezésünkre, amit a pszichológusok védekező mechanizmusoknak neveznek. Ezekkel itt most nem foglalkozunk, a folyamatot inkább az eredmény szempontjából vesszük szemügyre.)
Az egyik mód, hogy lefaragjuk az álmainkat. Addig csökkentjük a vágyainkat, amíg azok összhangba nem kerülnek a lehetőségeinkkel. Valahogy így:
Addig csökkentjük, addig farigcsáljuk az álmainkat, míg azok összhangba nem kerülnek a lehetőségeinkkel. És ez egyfajta harmónia. Csökkenti, megszünteti a stresszt. Így lehet már élni, hiszen az ember mindent el tud viselni.
A feszültségcsökkentésnek ezt az útját választja az emberek jelentős része.
Éva ma elégedett a két és fél szobás tömbház-lakással, hiszen hány család lenne boldog, ha ilyenben lakhatna. És még mennyi előnye van. Nem kell külön gondoskodni a fűtésről, a melegvízről, a karbantartatás is mennyivel egyszerűbb, a kertes házban mindig van valami munka, soha sincsen teljesen készen. Telente Éva szülei is beköltöznek, ilyenkor együtt a család, ami oly ritka ebben a mai világban, ahol az emberek inkább elidegenednek egymástól.
Egy gyerekük van, de róla legalább megfelelően lehet gondoskodni, az ember nem szülheti rakásra felelőtlenül a kölyköket.
Az öreg Trabant ugyanoda elviszi a családot, mint a legújabb Mercédesz, és kevesebbet fogyaszt, nem kell vigyázni, hogy megkarcolják, vagy ellopják. A Mercédesznek garázs kellene, az is plusz költség.
Utazás? A környező országokban voltak, nyáron pedig ott a szülői ház, hatalmas kerttel, Éva is ott nőtt fel, és tele van életre szóló, feledhetetlen élményekkel. Különben is, a tv a nagyvilágot hozza otthonunkba...
Pedig van egy másik út is, a lehetőségek növelése.
Ez is egy folyamat. Azzal kezdődik, hogy az ember nem mond le a céljairól automatikusan. Inkább a lehetőségeit kezdi növelni. Lépésről lépésre. Előbb kicsi célokat tűz ki és ér el, majd mind nagyobbakat lesz képes elérni. A képességei, a lehetőségei mind nagyobbak és nagyobbak lesznek, míg végül olyan célokat is meg tud valósítani, amikről korábban nem is álmodott.
Valahogy így:
Azt mondják, a kaland az intelligensen kezelt kellemetlenség. Távol az otthonunktól, sátorban vagy más kényelmetlen helyen alszunk, elviseljük a szúnyogokat, tábortűznél főzünk, a füst csípi a szemünket, nem tudunk rendesen tisztálkodni, hiányoznak az alapvető kényelmi eszközök, és ezt az egészet még élvezzük is. Ez a kaland. Nos, ilyen értelemben az emberek nagy része az egész életét úgy éli, mint egy kalandot, legfeljebb nem élvezi annyira.
Igazából egy leltárra lenne szükségünk, hogy mi mindenre vágyunk. |
Én sokat olvastam arról, hogy le kell írni a céljaimat, hogy tűzzem ki őket, és egyet is értettem a koncepcióval, de nem írtam le. Sokáig nem írtam le egyet sem. Nem tudom megmagyarázni, miért, bár magyarázatot százat is tudnék találni. Aztán egyszer csak elkészítettem az első leltárt. Emlékszem, Pozsonyban voltam és várnom kellett valakire két teljes órát. Nem volt nálam könyv, hogy olvashassak, de volt nálam néhány üres papírlap. Beültem egy kávézóba. Igazából nem is kávézó volt az, inkább kocsmának kellene nevezzem, füstös, bagószagú kicsi helyiség volt, de Pozsonyban kitűnő a sör, és volt üres asztal is. És teleírtam a céljaimmal 8 teljes oldalt. Szerepelt azon minden egy új nyakkendőtől kezdve a különböző luxusautókig, utazásokig, a világhírtől a boldogságig.
A módszerem nagyon egyszerű volt, három listát vezettem folyamatosan, ahogyan előbukkantak a gondolataim:
1. Mit szeretnék a saját magam számára? 2. Mit szeretnék a feleségem számára? 3. Mit szeretnék a gyerekeim számára? |
A magamé így kezdődött:
Szeretnék boldog ember lenni, békében élni.
Akarok egy új nyakkendőt.
Három pár jó minőségű, fekete zoknit.
Egy új nadrágot.
Egy tíz évesnél nem öregebb, fehér, háromszázas diesel Mercit rózsafa kormánnyal...
A Hajnalkáén ez volt:
Kenyérpirító. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy magamnak akartam a kenyérpirítót, de aztán nagylelkűen a feleségem listájára írtam fel.)
Bársonygalléros blézer.
Chanell kosztűm.
Három pár új cipő.
Hétvége kettesben külföldön.
V6-os Mazda sportkocsi....
A gyerekeké tele volt minden földi jóval, amiről csak úgy gondoltam, hogy örülnének neki. Görkorcsolyák, biciklik, akkumulátoros, kétüléses, gyerekek által vezethető autó, közös nyaralás Görögországban, Amerikában, tenisztanfolyam, magániskola...
Mire végeztem vele, más embernek éreztem magamat. Ott volt előttem nyolc, kusza írással telefirkált lap (még ma is megvan) és tudtam, hogy van jövőm. Ott volt előttem. Tele voltam izgalommal és büszkeséggel. Ahogy körülnéztem, úgy láttam, különbözni kezdek a többiektől. Nekem lettek esélyeim. Mától vége a középszerűségnek. Kinyílt előttem a világ.
Az ajtó Ön előtt is nyitva áll, tessék belépni:
Mit akarok a saját magam számára? | Mit akarok a házastársam számára? | Mit akarok a gyerekeim számára? |
1. | ||
2. | ||
3. | ||
4. | ||
5. | ||
6. | ||
7. | ||
8. | ||
9. | ||
10. |
