Nyerd meg az életed

A leggyakrabban nem is annak van a legnagyobb jelentősége, hogy mi az, amink van, mi az, amit éppen csinálunk, vagy csinálnunk kell, hanem, hogy milyenek vagyunk, vagy milyennek képzeljük magunkat. Az, hogy elégedettek vagyunk-e az életünkkel, leginkább attól függ, hogy elégedettek vagyunk-e a saját személyünkkel, vagy elégedetlenek?

Ön most  kövér és fogyókúrázni kezd. Az a célja, hogy 60 kilós legyen, és Ön kitartó és felelősséget vállal az elhatározásáért, és néhány hónap, esetleg néhány év alatt le is fogy 60 kilóra. Biztosan van olyan ember az Ön környezetében, aki most még alig több 60 kilónál. Az illető azonban nem törődik az étkezési szokásaival, és elhízik. Talán nem lesz 150 kilós, mindenesetre ő kövér lesz, Ön pedig nem. Önnek nehéz volt, neki könnyű. Az eredmény számít.

Elias Howe szegény munkásember volt az ipari forradalom éveiben, alkalmazottként dolgozott egy műhelyben. Egy rakás éhező gyermekről és a feleségéről kellett volna gondoskodnia, ez eléggé kismértékben sikerült csak neki. Kereste, kutatta a lehetőségeket, többet dolgozott, mint egy igásló, de még ötről hatra sem volt képes jutni. Nem volt az könnyű senkinek akkoriban.

A műhely gazdája felvilágosult ember volt, sokan jártak be a műhelybe beszélgetni, és persze szó került a megélhetés, a boldogulás lehetőségeire is.

- Ha valaki feltalálna egy szerkezetet, ami megkönnyítené a nőknek a varrást, annak még a gyermekei is aranycipőben járhatnának. - mondta az egyik látogató, és ez megütötte Élias Howe fülét és gyökeret vert az agyában.

Az ő gyerekei? Azok, akik most éheznek, rongyosak, akiknek semmi jövőjük nincs, aranycipőben járhatnának? És ehhez csak egy varrómasinát kellene szerkeszteni?

És Elias Howe feltalálta, megszerkesztette a varrógépet. Nem ment egyik napról a másikra, sokat kellett küzdenie, még a találmány elsőbbségéért is harcolnia kellett, perbe szállni I.B. Singerrel, de sikerült. Élias Howe megvette a gyerekeinek az aranycipőket,  ma is  megvannak az utódok birtokában.

Elias Howe célja az aranycipő volt. Hogy ehhez föl kellett találnia a varrógépet? Kit érdekel?

   Kezdenek körvonalazódni a céljaink, tudjuk, mi mindent szeretnénk, mi mindent szeretnénk megváltoztatni. Talán Ön is egy rakás papír előtt ül most, zsong a feje, nemigen hisz az egészben. Mikor és hogyan lesz ebből valami?

Tegyük fel a kérdést: miért akarom?  Mi változik, ha törekvéseimet siker koronázza? Mi változik, ha a célom megvalósul? Jobb lesz attól az életem? Mi lesz jobb? Jobb lesz a családom élete, a gyerekeim élete, a környezetem élete? Mi lesz más?

 1. Kell

Én l5 évvel ezelőtt ismertem meg Hajnalkát és azonnal beleszerettem. Tudtam, hittem, hogy ő az, akivel boldog lehetnék, de voltak akadályok. Mindketten egy megfeneklett, kihűlt, elrontott házasság roncsai között bolyongtunk kilátástalanul. Én tisztán láttam, hogy kudarcot vallottam és el is fogadtam ezt véglegesnek. Úgy gondoltam, ilyen az élet, ez az én sorsom. Hajlandó voltam nem egészen harminc évesen örökre lemondani a jövőmről.

Amikor eljött az idő, az áhított nő elé álltam és feleségül kértem. Biztos voltam abban, hogy igent mond, de ő évődött velem. Nevetett, nem adta magát könnyen. De én nem könnyen akartam, hanem bármi áron akartam.

  Napóleon Hill Égő Vágyról beszél. Szerinte a vágy minden eredmény kiindulópontja.

     És Ön?

 

 2. Nem kell.

Vannak dolgok, amikről szintén megvan a kellő információnk, és ennek alapján tudjuk, hogy nincs rá szükségünk. El tudjuk utasítani. Így vagyok én pl. a karalábé levessel. Ismerem, tudom, hogy milyen. Eleget kényszerítették belém gyermekkoromban az iskolai menzán. Ismerem az ízét, a szagát, tudom milyen melegen és hidegen, tudom milyen érzés, amikor lenyelem, és tudom milyen, amikor jön visszafelé. Tudom milyen érzés, amikor a szálka beleáll a nyelvembe, vagy megakad a torkomon. Azt is tudom, hogy vitamindús, hogy egészséges, hogy nem hizlal, hogy vannak benne nyomelemek, mégsem kell. Köszönöm, nem kérek többet. Soha.

Önt nem akarom lebeszélni róla, sőt senkit. Ez nem olyan központi kérdés számomra, mint a dohányzás, aminek káros hatásáról és egyetemes ártó vonatkozásairól annyira meg vagyok győződve, hogy ha tehetném, mindenkit lebeszélnék mindenféle dohányzásról. A karalábé levessel más a helyzet. Ez csak nekem nem kell.

 4. Elszalasztott lehetőség

Néha korántsem olyan egyértelmű a helyzet, mint a karalábé levessel. Nem lehet egyértelműen dönteni: akarom vagy nem.

Annak eldöntésére, hogy valami előre visz-e vagy sem a céljaink elérésének útján, először is világosan kell látnunk a céljainkat. Ennek hiányában a legagyafúrtabb módszer is kevés. Ha ez megvan, akkor eredményes lehet a Franklin-módszer. Kell hozzá egy tiszta lap, középen kettéosztva:

                                         Mi szól a karalábé leves

Úgy tűnik, az én esetemben valóban a karalábé leves ellen szól a több érv, és ami mellette van, az nem elégséges ok. Így elvethető. A Franklin módszer úgy működik, mint egy érzékeny mérleg. Ha beletesszük az érveket a megfelelő tányérokba, megkönnyíti a döntést. Más szituációkban persze lehetnek nyomósabb érvek. Teszem azt, ha egy számomra kedves ember, vagy rég nem látott barát, rokon asztalánál kerül elém az inkriminált étel, akkor a karalábé leves mellett ilyen érvek fognak szólni, mint hogy nem akarom őket megbántani, nem akarok kellemetlen helyzetet teremteni, hogy máskor is kibírtam már, talán most sem fogok belehalni, stb. Vagy felmerülhet újabb információ, amiről eddig nem is tudtunk. Mi lenne, ha kiderülne, hogy a karalábé leves fogyasztóinak nem őszül meg a hajuk? Sőt. Általa és csakis általa visszanyerhető az eredeti hajszín. Azt hiszem, a legtöbbünk étlapjára visszakerülne állandó fogásként. Akár Popey étlapjára a spenót. Én még egy filmen sem láttam, hogy a népszerű tengerész csak úgy kedvtelésből fogyasztotta volna a szintén nem túl népszerű zöld masszát: csak végszükség esetén folyamodott hozzá.

De nagyon, nagyon, nagyon sok ember van, akiknek az információ sem számít. Aki nem hajlandó mérlegelni, nem hajlandó szembesülni a valósággal. Ők bizonyára nem is hajlandók használni ezt a módszert. Sőt a legtöbbször semmilyen módszert. Nem hajlandók változni, változtatni semmit. Én láttam embereket súlyos érszűkülettel, már üszkösödő lábbal két infúzió között dohányozni, és az amputálás után sem hagyták abba. Természetesen készek voltak a nyomorúságukért az orvosok tehetetlenségét vagy a sorsot hibáztatni. Ha kérdeztem, miért nem hagyják abba a dohányzást, készen voltak a válasszal: Olyan nehéz.

Lássunk egy másik összehasonlítást!

Ne feledjük, ha valamit azért nem csinálunk, mert nehéz, akkor biztosan kudarcot vallunk. Természetesen mindenkit befolyásol a kényelmi zóna, amit kialakított. És ez gyakran nagyon veszélyes dolog. Gyakran azért utasítunk el valamit, felületes információk, szimpátia vagy ellenszenv alapján, mert kényelmesebb automatikusan nemet mondani, mint alaposabban megvizsgálni a kérdést. Mint tudjuk, valamilyen véleményt néhány pillanat alatt, felületes információk alapján is kialakítunk. A legtöbbször ennek vajmi kevés köze van a valósághoz, de azért nekünk megfelel, és az ezzel kapcsolatos döntésekben a felületes érzelmek meghatározóak. Így aztán, az automatikus elutasítással gyakran valódi lehetőségek mellett megyünk el, anélkül, hogy akár tudnánk róla. Ezért nevezzük ezt a kategóriát az elszalasztott lehetőségek kategóriájának.

Sokan eleve úgy tartják, hogy felesleges a lehetőség kifejezéshez hozzátenni az elszalasztott jelzőt, ez ugyanaz, mintha valakire azt mondanánk, hogy nőnemű lány vagy hímnemű férfi. Szerintük a lehetőséget éppen arról lehet felismerni, hogy már elment.

Sokak számára a lehetőség csak arra jó, hogy később legyen mivel magyarázniuk a kudarcukat.

- Volt egy lehetőségem. Ha akkor kihasználom, most más lenne a helyzet. De akkor másként alakultak a dolgok.

Gyakran mondtam, pláne gondoltam hasonló dolgokat én is. Kényelmes dolog így gondolkozni. De a kényelem, különösen a gondolkozásban, veszélyes dolog. Szokássá válik, és szokásunkká válhat a merev gondolkozás. Hajlamosak vagyunk erre is. Az évek múlásával mind könnyebben mondunk automatikusan nemet bármire, és észre sem vesszük, hogy ezt tettük. Mint a többi rossz szokásunk esetében.

Én is gyakran azon kapom magam, hogy gondolkozás, mérlegelés nélkül nemet mondok valamire. Ezért kialakítottam egy védekező szokást. Ha nemet mondok, megszólal az agyamban egy vészcsengő. Valahol hátul, a tarkóm fölött villogni kezd egy piros lámpa. Villog, és forog és berreg és csenget. Határozott figyelmeztetés ez nekem:

- Figyelj csak barátocskám! Automatikusan, kényelemből utasítottad el ezt a dolgot. Meg sem vizsgáltad, hogy fontos lehet-e számodra! Tudod, hogy a kényelem nem a sikerhez vezető út. Talán éppen ez a nagy lehetőség. Talpra barátocskám! Vizsgáljuk csak meg ezt a kérdést kicsit jobban! Van-e valami benne a te számodra?

És ha kiderül, hogy semmi lehetőség nem volt benne, akkor sincs baj. Ez a módszer kiváló arra, hogy segít megőrizni a gondolkodás frissességét, megvéd a megmerevedéstől, és annyi haszna mindenképpen van, hogy a kényelem nem válik szokásunkká.

A döntés az, hogy megfizetem az árat.

Tudom, mi az, amit fontosnak tartok az életben, tudom mi az, amit kapni akarok és adni akarok. Tudom, mi az, amiről nem akarok lemondani, és remélhetőleg tudom, hogy mivé akarok válni. Tudom, hogy nem az vagyok, akinek látszom, hanem amivé válni fogok. De ezt nem adják ingyen.

A sikernek ára van. És a kudarcnak is van ára. Két különbség van a két ár között: az egyik az, hogy a kudarc elveszi, a sikerért pedig önként kell fizetnem. A másik különbség, hogy a kudarc mindig többet vesz el, mint amennyit a sikerért adnom kéne. Ezt nem árt, ha szem előtt tartjuk!

A sikernek ára van, és a döntés az, hogy megfizetem ezt az árat. Nincs alkudozás, ha többe fog kerülni, mint amennyire most számítok, akkor is megfizetem. Kerül, amibe kerül. Nem csak akkor kell, ha magától az ölembe hullik, ha könnyen megy, ha minden ajtó nyitva van, ha csak oda kell sétálnom a célomhoz az előre kiterített vörös szőnyegen. (Bár ebben az esetben sem utasítom vissza, hiszen nem a nehézségekhez ragaszkodom, hanem az eredményhez). Akkor is kell, ha akadályokkal, nehézségekkel van tele az út, és egyelőre nem csak a végét, de akár még az elejét sem látom.

A célkitűzés és a megvalósítás folyamata igazából egy társasjáték. Egy játék, aminek saját magam határozom meg a szabályait. Amikor meghatározom a vezérlő értékeimet, meghatározom a helyzetemet, ahol most állok. Ez lesz a starthely. És meghatározom a pálya végét, ahol a célom van.

A döntés nem más, mint hogy végigmegyek a pályán  és betartom a játékszabályokat.

A siker pedig az, hogy végigmentem a pályán és betartottam a játékszabályokat. Így együtt.

Az, hogy betartottam a játékszabályokat, de nem mentem végig a pályán, az nem siker. Az, hogy végigmentem a pályán, de felrúgtam a játékszabályokat, az szintén nem siker, még ha gyakran annak látszik is.

Ilyenkor mindig olyan árat kell fizetni, amit nem akartam megfizetni, és biztosan több is, mint amennyit a szabályok betartásával kellett volna fizetni  (nem hiszek a "cél szentesíti az eszközt" szemléletben). A lényeg, hogy magam kreálom a szabályokat, és magam határozom meg az elérendő célt. Csak így lehetek elégedett az eredménnyel.

Persze bárki mondhatja most, hogy ilyen nagyfokú tudatosság, csak igen kevesek sajátja, ez az út csak igen kevesek számára járható.

Nos, ez egyrészt valóban így van, illúzió lenne azt képzelni, hogy mostantól megváltozna az emberi természet, és valami varázsütésre mindenki céltudatos emberré válna. Ez nyilvánvalóan nem lesz így soha.

Viszont bárki tartozhat a kevesek közé. Ön is. Bárki fölvállalhatja a tudatosságot mostantól kezdve. A képességei mindenkinek megvannak hozzá. Önnek is.

Más kérdés, hogy csak kevesen teszik meg a szükséges erőfeszítést. Megtehetnék többen is, de nem teszik. A kérdés nem az, miért nem, vagy hogyan tehetnék meg többen? A kérdés: Ön megteszi-e?

Én magam is még csak szeretnék céltudatos emberré válni. Volt idő, hogy egyáltalán nem voltam az. A mának, az örömöknek éltem szinte kizárólag, és alig voltam hajlandó erőfeszítéseket tenni. Aztán kezdett megváltozni körülöttem a világ, és Istennek hála, ráébredtem, hogy magamnak sem ártana alakulnom kissé. Hogy lehetnék eredményesebb, horribile dictu: jobb.

Emlékszem a legelső határozott döntésemre: elhatároztam, hogy nem fogok eldobni használt papír zsebkendőt az utcán. Nevetségesen apró dolog ez, alig van jelentősége, különösen, ha hozzáveszem, hogy akkoriban még általános szokás volt mindenhol szétdobálni minden szemetet. Én elhatároztam, hogy nem fogok a szemetelők közé tartozni.

És tartottam magam a döntésemhez. Előfordult, hogy több száz méteren keresztül szorongattam a kezemben a fiam taknyos zsebkendőjét, míg találtam egy szeméttárolót. De kitartottam. A következő döntésem az volt, hogy akkor sem dobok el koszos papír zsebkendőt, ha senki sem látja. Úgy döntöttem, a sunyi papír zsebkendő eldobálók közé sem fogok tartozni.

Azóta hoztam még döntéseket.

A megvalósítás folyamata az egy folyamat. Nem egy, meghatározó döntés visz el a célhoz, az csak a nélkülözhetetlen kezdet. Az úton sok apró döntésre lesz szükség, rengeteg apró választásra lesz lehetőségünk.

Ahogy már többször mondtam, nagyon gyakran lusták vagyunk, így persze gyakran választjuk a könnyebb utat. Ez természetes: miért mennénk a nehezebb úton, ha nem muszáj?

Ez rendjén való dolog akkor, ha mindkét út elvezet a céljainkhoz a megfelelő módon és a megfelelő időben. De sajnos, igen gyakran a nehezebb út vezet a célunk felé, és mi hiába szeretnénk a könnyebbet választani. Talán az a szimpatikusabb, a vonzóbb, talán az az út igazi csábítás. Választhatjuk azt is, de emiatt gyakran eltérülünk, és igen gyakran ez az eltérülés teljes eltévedéshez vezet, majd a célunk feladásához. Ilyenkor kell a megfelelő döntést meghozni, hogy azon az úton megyek, ami a célom felé vezet.

Persze a legkisebb megfelelő döntéshez is ismerni kell a célt. Ezért lehetetlen a legtöbb célt "ösztönös" módon megvalósítani. Azt mondják, csak egy különbség van, ha céllal vagy ha cél nélkül dolgozol: az eredmény.

Ha nincs kitűzve a célom, akkor arra megyek, amerre könnyebb, ha van célom, akkor arra megyek, amerre kell.

Az igazi döntés mindössze az, hogy amíg el nem érem az adott célt, mindig arra megyek, amerre kell.

Ezt a döntést hozzák meg kevesen, illetve kevesen veszik komolyan.

Ez is nagyon fontos kifejezés: komolyan venni. A döntéshez elengedhetetlenül hozzátartozik. Amit nem vesznek komolyan, az nem döntés. A komolytalan döntésben, vagy nevezhetjük éretlen döntésnek is, mindig benne van a kilépés lehetősége. Feltételekhez kötött, de legalábbis bizonytalan. Az igazi döntés megmásíthatatlan. Nincs visszaút, csak előre lehet menni.

Ilyen például a házassági eskü. Ez tulajdonképpen egy döntés, amit formális szerződéssel még meg is erősítettek. Ez a szerződés arról szól, hogy két ember, egy férfi és egy nő elhatározza, hogy élete végéig szeretni fogja egymást. Kitartanak egymás mellett jóban és rosszban, egészségben, betegségben, szegénységben gazdagságban. Mindenáron. Nemcsak akkor, ha könnyen mennek a dolgok, hanem akkor is, ha nehezen. Akkor is, ha lehetetlennek tűnik, sőt még akkor is, ha az egyik föl akarná rúgni a szerződést. A döntés az egyszemélyes dolog mindig. Nem függ a körülményektől, nem függ mások döntésétől. A legtöbb házasság nem így köttetik napjainkban. Nagyon divatos lett az a hozzáállás, hogy csak jóban és jóban. Ha nem mennek a dolgok, legfeljebb elválunk. Ez egy éretlen döntés, eleve kudarcra ítéli a házasságot. (Tudom jól, én is így kötöttem házasságot először. El is váltunk. Éretlenek voltunk, legalábbis én mindenképpen az voltam. Sok ember, sok fiatal indul hasonló módon éretlenül az életbe, nem csak a házasságba. Ezért kell, ezért szükséges megteremteni a módját, hogy minél több legyen a lehetőség az érett döntésre.)

Minden cél, minden elképzelés eleve kudarcra van ítélve, amit éretlen döntés előz meg.

Az érett döntés egyben felelősségvállalás is. Felelősséget vállalok a jövőbeni cselekedeteimért. Kijelentem, hogy így és így fogok viselkedni, cselekedni, élni. Hogy felelősséget vállalok saját magamért, hogy felelősséget vállalok a társamért, a gyerekeimért, a családomért, a hazámért, az ügyért... Én személyesen. Akkor is, ha senki más nem teszi meg.

A legtöbb ember számára persze nem akaródzik meghozni ilyen kényelmetlen döntéseket.  Kinek van kedve kényelmetlen dolgokat is vállalni? Nem éri meg.  Hogy ez éretlen magatartás? Kit érdekel?

Ebből a körből könnyű kitörni.  Nincs konkurencia. Én megtapasztaltam, hogy ha döntéseket hozok, a dolgok megtörténnek, és minden egyes apró felelősségvállalás érettebbé és érettebbé tesz. Mind könnyebb és könnyebb meghozni a döntéseket, míg egyszer azon veszi magát észre, hogy felelős döntéseket hoz, érett ember, aki megvalósítja a céljait és eléri az álmait. Végül, ha akarja, akkor nem csak a saját álmai megvalósítására lesz képes, hanem bárkijére, akiért hajlandó felelősséget vállalni.

Itt is igaz természetesen, hogy ügyelni kell a fokozatosságra. Ha eddig nem volt szokása döntéseket hozni, akkor ne akarjon mindent egyszerre! A túl sok nehézség könnyen elbátortalanít bárkit az elején. Szerezzen először sikerélményeket! Hozzon könnyű döntéseket, és valósítsa meg őket! Ne mondja semmire, hogy mindegy, nem számít! Ha megkérdezik, hogy az ablak mellett vagy szemben akar ülni, válasszon! Mindegy melyiket, de válasszon!" Az ablak mellett." - jó döntés. "Az ablakkal szemben." - szintén jó döntés.  "Nekem mindegy"- nem döntés.

Elhatározhatja például, hogy egyetlen este, mondjuk ma este nem fog tv-t nézni. Nem számít, hogy mi lesz a műsor, ha a kedvenc sorozata megy, akkor sem. Egy estét kibír. Helyette sétálni mehet például. Hívhatja a családját is.

- Ma este nem nézek tv-t - mondhatja nekik. - Sétálni megyek. Velem tart valaki?

Meglepő tapasztalatokat fog szerezni, számíthat rá. Ne csodálkozzon, ha kezdetben furcsán néznek Önre.

Persze ez sem tartozik a könnyű dolgok kategóriájába. Nekem szokott segíteni egy kérdés: Lehetetlen vagy csak nehéz? A legtöbbször csak nehéz, még inkább csak kényelmetlen, de egyszerűbb rámondani hogy lehetetlen.

Hozzon egy döntést, hogy  fokozatosan döntéshozóvá válik! És elkezd megváltozni az élete.

Innen nem lehet odajutni.

Nyilvánvaló képtelenség még Aliz számára is, akit azonban a körülötte tapasztalt bolondságok sem rémisztenek, és nem térítenek el. Keresi tovább az utat, amit aztán természetesen meg is talál.

Innen nem lehet odajutni.

Hányan és hányan gondolkodnak így? Nevetnek a mesén, de a valóságban  nagyobb képtelenségeken sem akadnak fenn.

Nincs olyan helyzet, hogy valahonnan nem lehet bárhová eljutni. Onnan, ahol Ön most van, onnan is bárhová el lehet jutni. Nem csak földrajzi értelemben.

Ha Ön most szegény, és gazdag szeretne lenni, lehetne gazdag. El lehet oda jutni.

Ha Ön most beteg, és egészséges szeretne lenni, lehetne egészséges. El lehet oda jutni.

Ha Ön most kövér, ha Ön most csúnya, gyenge, félénk, és inkább karcsú, szép, erős, bátor szeretne lenni, el lehet oda jutni.      

Talán nem nyílegyenes autósztráda vezet oda, nincs mozgólépcső, se lift, talán többször is át kell szállni, és közben nem engedheti, hogy a sok jelenlévő bolondság elrémissze, talán keresni kell az utat, amit aztán természetesen meg is fog találni.

Az Ön céljai megvalósításához is van megoldás. Sőt. Valójában számtalan megoldás létezik. Ha Ön most úgy érzi, hogy valamelyik célja megvalósíthatatlan, az csak azért van, mert egyet sem ismer még a megoldások közül. Talán a birtokában is van a megoldás, csak nincs tudatában. Lehet, hogy az Ön fejében is ott van a megfelelő ötlet, a szükséges gondolat, csak eddig még nem került elő. Elő kell hívni! De hogyan?

Az emberek alapvetően kétféle módon gondolkodnak:

                                                                         1. Van aki a problémára fókuszál.

                                                                         2. Van aki a megoldásra fókuszál.

Aki a problémára fókuszál, az megkeresi az összes lehetséges veszélyforrást, a kudarcok lehetőségeit, az akadályokat, amikkel szembe kell nézni. Az a csapda az egészben, hogy a veszélyforrások valóban lehetségesek, a kudarcok valóban lehetségesek, az akadályok valóban léteznek. A félreértés ott van, hogy ezek jelentős részével soha sem kell szembenézni.

                           Vajon ki lesz sikeres?

           Aki ezt tanulmányozza                           vagy aki ezt?

                 ß                       ß

A kudarc lehetőségeinek fontolgatása rengeteg energiát vesz el, olyan energiát, aminek nem kellene elvesznie, ráadásul a tudatosított nehézségek elbátoríthatnak bárkit. Ezután már nem a megoldásokon töri a fejét, hanem alkalmas kifogásokat keres arra, hogy miért is maradjon minden a régiben: Innen nem lehet odajutni. És passz. És nem kell meghozni a pozitív döntést.

(A nyolc pont sorrendje nem véletlen. Előbb a döntést kell meghozni, hogy megvalósítom a kitűzött célt, és utána megkeresni a szükséges stratégiát, és nem fordítva.)

 Szinte mindenki vágyik arra, hogy megismerje a világot, távoli tájakat, hogy utazhasson, és általános a kifogás is: az utazáshoz sok pénzre van szükség. A probléma gyakran az, hogy nincs pénz. A probléma-centrikus döntés: nincs utazás.

Aki a megoldásra fókuszál, az energiáit arra mozgósítja, amire kell: a megoldás megtalálására. Ilyen egyszerű.

Önnek lehetősége van arra, hogy eldöntse, melyik csoportba tartozik. Ha az első csoport mellett kötelezi el magát, egész életében fog elegendő problémát találni, ha a második mellett, akkor megoldásokat fog lelni. Ha hajlamos arra, hogy a problémákat kutassa, színezze, részletezze, és a céljait is meg akarja valósítani, akkor meg kell tanulnia ellenállni a kísértésnek!

A nyertesek a megoldásokra vannak hangolva. Nem a problémákról beszélnek, hanem a megoldásokról: mit teszünk mostantól fogva? Hogyan csinálhatnánk eredményesebben, jobban? Hogyan javíthatnánk a feltételeken? Mennyi időre van szükség hozzá? Mikorra valósulhat meg? Mi lesz, ha megvalósul?  Ezekre a kérdésekre már lehet válaszolni bármilyen cél esetében.

A megfelelően feltett kérdések energiákat szabadítanak fel, míg a nehézségeken való rágódás energiákat  emészt. Természetesen a lelkesedés önmagában nem elegendő. Gyakran tapasztalható, főként fiatalok körében, hogy hirtelen belevágnak valamibe, lelkesek, teli vannak energiával, aztán az első kudarc után ugyanilyen gyorsan le is lohadnak, feladják. (Kérdés: hogyan lehetne fenntartani a lelkesedést? Van válasz.)

Az a körülmény, hogy ez a jelenség inkább a fiatalokra jellemző, nem azt jelenti, hogy a fiatalok kevésbé lennének kitartóak, mint az idősebbek, inkább arról van szó, hogy minél idősebbek vagyunk, annál ritkábban vágunk bele dolgokba, mind kevesebb dolog miatt kezdünk lelkesedni. Így aztán lelohadni sincs annyi alkalmunk. Jó lenne a lelkesedést életünk végéig megőrizni! Akiket a céljaik megvalósítása hajt, azok meg is őrzik a lelkesedést halálukig. Már csak ezért is megéri.

A lelkesedés önmagában még kevés, bár az is igaz, hogy lelkesedéssel és egy közepes stratégiával mindig messzebbre jutunk, mint jó stratégiával lelkesedés nélkül. (Fontos kérdés, hogy hogyan lehetne fenntartani a lelkesedést? Van válasz.)

Gyakran előfordul, hogy nem a megfelelő úton indulunk el, és hiába is fecsérelnénk az energiáinkat, a feltételezett megoldás nem bizonyult jónak. Ilyenkor másikra van szükségünk. Mindig több megoldásra van szükségünk. Ha az egyik ötlet nem jó, el kell tudnunk vetni, és nem árt, ha van tartalék ötletünk.

Ne feledjük, nem az ötlethez kell ragaszkodnunk, hanem a célunkhoz. Nem az ötlet mellett kell elköteleződnünk, hanem a cél mellett. Az ötlet lehet rossz. Napóleon Hill szerint egy ötletre, egyetlen ötletre van szükségünk, ahhoz, hogy megszerezzük a gazdagságot, elérjünk bármit, amire szükségünk van. Természetesen, nem mindegy, hogy milyen az az ötlet.

 Azt hiszem, hogy a sikerhez, számunkra legjobb élethez, a lehető legjobb ötletre van szükségünk.  Az ötletek különfélék lehetnek. Természetesen végtelen lehet az átmenetek sora, most mi tekintsünk át egy ötfokozatú sorozatot!

1. Ez van.  Ez az a kategória, amikor elfogadjuk az előttünk álló legelső, nyilvánvaló alkalmat, és ott dolgozunk, úgy élünk, ahogy lehetségesnek látszik. Van egy állás, van egy hely, valamit fizetnek is, dolgozni kell valahol, majd meglátjuk. Azokkal a lehetőségekkel élünk, amiket valaki már megteremtett, ami adott, amiért különösebb fáradságot nem kell tennünk, hogy megragadjuk. Sokan vannak, akik egész életükben benne ragadnak ebben a kategóriában, még akkor is, ha nem túl kényelmes, vagy egyenesen kényelmetlen a számukra. Ez a kényelmi zóna.

2. Elviselhető. Itt is a kényelmi zóna tartja az embereket, hiszen itt már van kockázat. Ennek a kategóriának vannak előnyei az előzővel szemben, és ha felelőtlenül elhagynánk, még az is előfordulhatna, hogy egy még alkalmatlanabb helyzetbe, állásba, lakásba...stb. kerülnénk, így aztán innen mozdulni igen nehéz is lehet.

3. Közepes. Innen kimozdulni már igen nehéz, és bizonyos területeken ide bejutni sem könnyű. Itt már az ember bizonyos igényeit képes kielégíteni, és lehet, hogy túl nagy árat kell fizetni érte, és minden szempontból nem is  megfelelő a lehetőség, de sokan örülnének, ha itt lehetnének, lehetne rosszabb is, végül is nem panaszkodhatom...

4. Jó. Ez már a siker előszobája, gyakran össze is téveszthető a sikerrel. Talán vannak még dolgok, amik jobbak is lehetnének, talán nem minden tökéletes, no de kompromisszumok nélkül nincs élet. További nehézségeket vállalni pedig talán nem is érdemes, és talán nem is lehet.

5. Legjobb. Az igazi siker. A teljes élet.  Amiről Napóleon Hill is azt mondja, hogy egyetlen ötlet is elegendő hozzá. A lényeg, hogy ne elégedjünk meg kevesebbel! Az ötleten kívül szükségünk van még a hitre, hogy ez a kategória létezik, hogy van, és nekem is van, és hogy megtalálom a szükséges ötletet hozzá, még akkor is, ha nekem nem lesz hozzá elegendő csupán egyetlen ötlet. De megtalálom valamennyit, és létrehozom magam, ha eddig nem állt még rendelkezésre ez a lehetőség. Hogy nem függ másoktól, csak tőlem, és én pedig elegendő vagyok a megvalósításhoz, illetve ha kell, megtalálom hozzá a szükséges társakat.

A legjobb ötlet természetesen ritkán a legszembetűnőbb, a legnyilvánvalóbb vagy a legelőször felbukkanó ötlet. Keresni kell! Olykor sokáig, néha nagyon sokáig. Gyakran ötletek tömegéből kell kiválogatnunk, és hogy ehhez lehetőségünk legyen, ötletek tömegére van szükségünk. És ezeknek az ötleteknek a többségét el kell vetnünk. El kell vetnünk az ²ez van², az ²elviselhető², a ²közepes², a ²jó² ötleteket mind. Le kell mondanunk róluk, de ahhoz, hogy megtaláljuk a legjobbat, ahhoz szükségünk van rájuk.

Ha négylevelű lóherét akarunk találni a mezőn, a legjobb módszer, ha lekaszálunk egy kosárra valót és aztán otthon kényelmesen kiválogatjuk. Biztosan találunk négylevelűt, a többit viszont nem fogjuk felhasználni.

Szemere Bertalan korának egyik legismertebb alakja volt a pesti társasági életben, a lóversenypályákon és a versenyistállók környékén  mindenképpen. Saját lovaival és sikeres fogadásaival óriási respektust  vívott ki magának, nem érdemtelenül. Sokan tévedhetetlennek tartották, így nem ritkán megbízottak útján kényszerült megtenni a fogadásait, mert ha személyesen fogadott, a lovat rögtön esélyesként kezelték a bukmékerek, és az odszok zuhanórepülésbe mentek át. Gyakorlatilag tévedhetetlennek képzelték és úgy is bántak vele.

Kellér Andor egy érdekes anekdotát ír róla a Bal négyes páholy című regényében. Az anekdota szerint a bárót megszólította a pályán egy ismerőse, egy rendkívül bájos és csinos fiatal hölgy. Arra kérte, hogy adjon neki biztos tippet a következő futamra. Szemere természetesen gavallérnak sem volt utolsó, összecsapta a bokáját, meghajolt és így szólt:

- A futam után ott leszek a páholyában a nyerő tikettel. - És ott is volt.

A történethez hozzátartozik, hogy megjátszotta a futam összes lovát, mert hiába volt ²tévedhetetlen², csalódást okozni végképp nem szeretett. Márpedig a biztos nyerő tikettnek jó néhány biztos vesztő tikett volt az ára.

A győzelemhez ez mindig hozzátartozik. E nélkül nincsen győzelem. A siker ára a kudarc, ha elutasítjuk a kudarc lehetőségét, a győzelemről mondunk le.

Szerintem kétféle ember van: az egyik, aki nem dohányzik, a másik, aki le akar szokni a dohányzásról.

Én boldogtalan koromban nagyon erős dohányos voltam, napi két csomag cigaretta volt a minimális adagom. Már nyolc éve nem dohányzom, és elképzelhetetlennek tartom, hogy vissza tudnék szokni valaha is. Amikor a szükséges, visszavonhatatlan döntés megtörtént, Hajnalkának volt a születésnapja, de én külföldön voltam, csak telefonon tudtunk beszélni. Milyen ajándék adható telefonon?  A kezemben ott füstölt az elmaradhatatlan cigaretta. Még égett, amikor ezt mondtam: születésnapodra leszoktam a dohányzásról.  És elnyomtam a cigarettát. A döntés egy pillanat műve volt, bár régóta készültem már rá. Hajnalka kimondhatatlanul boldog volt, így a döntés visszavonhatatlanná lett. Az ember mégsem kérheti vissza a születésnapi ajándékot, ugyebár.

Néhány napig nem is volt semmi nehézség, megerősítésekkel, pozitív gondolkodással boldogultam: gratuláltam magamnak, hogy milyen nagyszerű ember is vagyok én. Mások mennyit kínlódnak, hogy leszokjanak, én pedig csak így, egyik pillanatról a másikra. Pár nap múlva viszont azon kaptam magam, hogy miközben az egyik kezemmel a vállamat veregetem, a másik kezemmel cigarettát dugok a számba és készülök meggyújtani.

Ez így nem mehet tovább! Más stratégiára (is) van szükségem. Megtudtam, hogy a nikotin úgy viselkedik, mint egy kábítószer, függőséget alakít ki, ezért olyan könnyű akár évek múlva is visszaszokni. Rettenetesen dühös lettem. Én nem akarok semmiféle függőséget. Szabadulni akartam a csapdából. Ez tovább erősítette az elhatározásomat. Én nem akarok nikotinfüggő lenni. Nem akarom, hogy egy rossz szokás kontrolláljon. De a stratégia még hiányzott a megvalósításhoz.

Érdeklődni kezdtem, elolvastam mindent, meghallgattam mindenkit a témával kapcsolatban. Olyan stratégiára van szükségem, hogy sose szokjak vissza. És megtaláltam a (számomra) legjobb megoldást. Egy jó barátom ajánlotta, akinél szintén bevált. Azóta én is sokaknak ajánlottam, és sikerrel használták.

Nem tartozik szorosan a témához, de mivel annyira károsnak tartom a dohányzást, és annyira a szívügyem, hogy mások is megszabadulhassanak ettől az átkos szenvedélytől, ezért ismertetem. (Minden alkalmat felhasználok ennek érdekében. Valószínűleg nem számíthatok arra, hogy a dohánygyárak fogják szponzorálni ezt a könyvet, vagy bármit velem kapcsolatban. Nem baj.) A stratégia azért is tetszett, mert az volt a módszer lényege, hogy rá lehetett gyújtani, és ennek a hiányától szenvedtem már több napja.

Talán Ön is tapasztalta már, hogynéhánynapos kihagyás után az első szippantás kifejezetten rossz ízű, nagyon kellemetlen. Az ember akkor érzi, hogy mennyire keserű, mennyire bűzös, hogy irritálja a nyálkahártyát a füst, az orrot, szóval szörnyű. A második, a harmadik szippantás után már minden rendben, ezek a dolgok feledésbe merülnek, nem zavarnak többé, az ember dohányzik.

De a módszerben nincs második, harmadik szippantás, csak az első. Aztán el kell nyomni a cigarettát! Néhány óra múlva, amikor már ismét tűrhetetlen a kívánság, meg lehet ismételni: rágyújtás, egyetlen szippantás, elnyomni! Pazarló, de eredményes módszer. Én még tovább is fejlesztettem kissé. Nem elnyomtam a cigarettát az első szippantás után, hanem levágtam a parazsat a végéről. Így később újra ugyanarra a cigarettára gyújthattam rá megint. Sőt újra és újra. Aki dohányzott valaha, az tudja, hogy ha valami borzalmas ízű, akkor  az a cigaretta, amit újra meggyújtanak, az az. Ötödszörre meggyújtva pedig iszonyú. Rettenetes, elviselhetetlen, szörnyű. Három hétig kínoztam magam ezzel a módszerrel, de mind ritkábban tudtam rávenni magam, hogy a kátránytól csöpögő csikket a számba vegyem.

Bármi legyen is az Ön célja, a megoldás megvan hozzá, csak meg kell találni. Ez egy kis gondolkozást igényel mindössze, semmi mást. A megoldás rendszerint ott van az Ön fejében, csak ki kell hozni onnan, felszínre kell, hogy kerüljön!

  Napoleon Hill klasszikus könyvének a címe: Gondolkozz és gazdagodj! Sokatmondó összefüggés, aminek felismerése már eddig is milliók életét változtatta meg. Napóleon Hill nem azt mondja, hogy szerezz pénzt, fektesd be és gazdagodj. Még csak nem is azt, hogy egész életedben keményen dolgozz és gazdagodj! Nem is azt, hogy vezess félre, csapj be minél több embert és gazdagodj! Hogy találj ki, hozz létre és adj el embertársaidnak olyan termékeket, ami a pusztulásukhoz vezet, cigaretta, kábítószer...stb. és gazdagodj! Nem. Azt mondta: Gondolkozz és gazdagodj!

    Innen oda lehet jutni. Ahová Ön akar.  Megvan hozzá a mód, és Ön képes is rá, hogy megtalálja. Sok könyv, tanfolyam van az egész világon, ami segít a részletekben. Ez már a könnyebbi fele.  Ha Ön leírta a céljait, ha megszerezte a szükséges információkat, ha meghozta a döntést, és nem csupán elolvasta a könyv oldalait, gondolatait, akkor Ön megtalálja a szükséges stratégiát is.

    A legismertebb módszerek használatához mindössze néhány darab papírra van szükség és íróeszközre. Használhatja a brainstorming módszert, bevonhatja a családját, de csinálhatja egyedül is. Ebben az esetben is meg kell fogalmazni pontosan a kérdést, és le kell írni minél több megoldást! A szakértők többsége 20 különféle ötlet kigondolását javasolja. Értékelni az ötleteket természetesen csak a legvégén szabad.

   Húsz különböző ötlet kigondolása persze nem megy egyszerűen, néha nagyon keserves gondolkozási folyamatot igényel. Különösen, ha elszoktunk az igazi gondolkozástól, és évek óta csak a szokásos szellemi rágógumikon élünk többnyire. De ezt is csak gyakorolni kell, és mind könnyebb lesz. A kreativitás visszatér.

   Brian Tracy a '2o ötlet módszert' reggel, felkelés után javasolja elvégezni, amikor az agy még friss. Azt mondja, ha ezt elvégezzük a hét öt napján, az év mondjuk 50 hetében, a következmények beláthatatlanok lesznek.

   Nézzünk egy példát, amiről már volt szó! Lássuk, mennyi különböző ötletet, megoldást vagyunk képesek találni arra a problémára, hogy miképpen utazgathatnánk, mondjuk a világ körül?

1.  Nyerni a lottón

2.  Kirabolni egy bankot

3.  Takarékoskodni, félretenni a jövedelmem 10%-át

4.  Eladni valamit, családi értéket, házat...

5.  Keményebben dolgozni plusz pénzért

6.  Jobban megfizettetni a munkámat

7.  Rávenni valakit, szülőket, rokonokat, hogy finanszírozzák az utazást

8.  Értelmes ötletet találni, amit valaki érdemesnek talál arra, hogy szponzoráljon

9.  Pénzes útitársat találni, aki vállalja a költségeket

10.Levelezőpartnereket találni, akik meghívnak magukhoz és kézről kézre adnak

11.Vállalkozásba kezdeni, ami gyorsan sok pénzt hoz, pl. aranyásás

12.Elszegődni egy hajóra dolgozni, ami megkerüli a világot

13.Olyan tevékenységet vállalni, ami biztosítja az utazást: pl nemzetközi cég képviselete, utazási iroda alkalmazottja, rendezvényszervezés...stb.

14.Olyan hivatást választani, ahol feltétel az utazás: pl. diplomata, külföldi tudósító, pilóta, stewardess...stb.

15.Szerencsejátékon kockáztatni és nyerni.

16.Utazási vetélkedőn nyerni

17.Elnyerni valamilyen ösztöndíjat.

18.Gazdag utazó alkalmazásába állni, pl. titkár...

19.Gazdag ember, utazó házastársa lenni

20.Ilyen emberrel örökbefogadtatni magam

21.Csak úgy nekiindulni...

22.Megtanulni megvalósítani a céljaimat...

23....

   A lista természetesen meglehetősen vázlatos, van közöttük alkalmas és az Ön számára alkalmatlan vagy egyenesen összeférhetetlen is. Ez természetes. A módszer lényege, hogy leírjunk mindent, ami az eszünkbe jut anélkül, hogy minősítenénk azokat. Most lehet, most kell kiválasztania megfelelőt! A legjobbat.

   A legtöbb ember sohasem méri fel a számbajöhető lehetőségeit, még a töredéküket sem, nemhogy húszat, vagy még többet.

   Ha Ön javíthatatlan álmodozó, az nagy előny, ne is hagyja magát megjavítani soha! Ha ehhez még javíthatatlan gondolkozóvá, tervezővé, stratégává is válik, saját maga is megtapasztalhatja, nem lesz semmi, ami lehetetlen lenne az Ön számára, hiszen minden lehetetlen volt addig, amíg lehetségessé nem vált. Ami ma még a lehetetlen kategóriába tartozik, azok egy része már holnap lehetséges lesz, mások holnapután vagy később valósulnak meg, és pusztán azért, mert valaki nekiáll és megvalósítja. Miért ne tartozhatna Ön ezek közé, és miért ne tartozhatnának az Ön álmai ezek közé, miért ne valósulhatnának meg, akár már holnaptól kezdve? Miért ne valósíthatná meg Ön is azt, amire vágyik?

    Az első négy pont a felkészülésé volt. Ha hinnénk a lehetőségeinkben, a képességeinkben, bíznánk a gondviselésben, Istenben és magunkban, talán nem lenne szükség ilyen alapos felkészülésre. Ezzel a kérdéssel azonban nem feladatunk (most) foglalkozni, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a felkészülés elengedhetetlen.

   Az első négy pont a felkészülésé volt. Most készen állunk. Neki kell vágni, bele kell vágni. Soha nem lesz jobb, kedvezőbb alkalom. Ha most tétovázunk, ez is elszáll. Bizonyára lehetnének jobbak a feltételek, a körülmények, lehetne alkalmasabb az időzítés, de sosem lesz az. Ha Jakabos Ödön a többiekre  várt volna, sosem indul el Indiába. Ha Kőrösi Csoma Sándor a megfelelő körülményekre várt volna, otthon lenne eltemetve Csomakőrösön. Ha az én szüleim a megfelelő körülményeket várták volna,  én biztosan meg sem születtem volna. Talán Ön sem. Mennyivel lenne szegényebb a világ, ha mindenki az optimális időzítésre törekedett volna? Márpedig a legtöbben arra törekszenek.

  Hiszen belevágni valamibe, erőfeszítést jelent, gyakran elköteleződést jelent, és ki szeret erőfeszítést tenni? Ki szeret elköteleződni? Nagyon kevesen. A legtöbb ember ezért inkább a halogatást választja. Nem mond le a dologról, azt azért nem, csak későbbre halasztja. Majd holnap. Hányszor hallani ezt, amikor pedig cselekedni kellene. Holnap. Ilyen nevű nap nincsen a naptárban. Ha valamit holnapra halasztunk, rendszerint sohanapjára halasztjuk. Ugyanis másnap még könnyebb lesz tovább halasztani, hiszen lám, tegnap sem származott belőle semmi baj.

   Gyakran elég, ha csak egy apró lépést teszünk, egészen aprót, egyetlen egyet, amit aztán másnap folytathatunk. Aztán másnap még egyet, majd még egyet, és ha úton vagyunk, akkor néha maguktól felgyorsulnak az események. A kis lépések megtételére mindenki képes. Ha Ön elkísérte volna Jakabos Ödönt Csomakőrösről Brassóba, onnan Bukarestbe, aztán Budapestre és így tovább, ön is megjárta volna Indiát. Ezeket a lépéseket Ön is meg tudta volna tenni, meg tudná tenni, nincs közöttük olyan, amit bárki ne tehetne meg. Egy elefántot is meg lehet enni: falatonként.

  A cselekvés erőt ad, a halogatás pedig feszültséget teremt. A feszültség alól aztán igyekszünk mentesíteni magunkat, és ezt gyakran önigazolással, kifogások kreálásával oldjuk meg. És mindig találunk megfelelő kifogást, pedig ezzel az erővel megoldást is kereshettünk és találhattunk  volna. Két lehetőségünk van: vagy megoldásokat keresünk vagy kifogásokat. A kettő együtt nem megy.

   Professzionális kifogásgyártókká válhatunk az évek során, pedig ezzel az erővel sikeres emberekké is válhatnánk. Megvalósíthatnánk az álmainkat, elérhetnénk a céljainkat, ha végre belevágnánk, ha nekiindulnánk.

     Ez a vízválasztó. Ha megtesszük az első lépést, ha elindulunk, akkor már belülről szemléljük a dolgokat, akkor már ahhoz keressük a magyarázatot, hogy miért vagyunk az úton, és az akadályok többsége nem is jelent problémát, míg ha kívül vagyunk, akkor a cselekvés ellen szóló érveket kötjük csokorba.

   A kifogásoknak nincs jelentőségük, az a tulajdonságuk, hogy ha cselekedni kezdünk, nagyon hamar meg is feledkezünk róluk. Ha pedig legyőzzük a halogatási ösztönünket, az mérhetetlen jóérzéssel tölt el, és óriási mértékben járul hozzá az önbecsülésünk növekedéséhez.

   Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a kifogások zöme kreált kifogás, valójában nem számítanak igazi akadálynak, de kényelmes dolog elfogadni őket. És a kényelem nagy úr. Emlékezzünk csak a szögön heverő kutyára! De még inkább azt tanácsolnám, hogy emlékezzünk inkább a céljainkra! És inkább megoldásokat keressünk!

   Nekem segített, hogy ha valami kifogás jutott eszembe, tudatosítottam, hogy kifogásról van csupán szó, és mivel tudom, hogy a kifogás mindig eltávolít a célomtól, ezért rögtön kerestem valami cselekedni valót.

  Kerestem valamit, ami bármilyen kis mértékben, de összefüggésben van a célommal, és közelebb visz hozzá.

 Legyen kreatív, keresse meg a cselekvés lehetőségeit! Ne engedje, hogy a kifogások akadályokká változzanak! Hagyja a kifogásokat másra, ne féljen, lesz aki megtalálja Ön helyett. Csak induljon el, vágjon bele, mert az Ön céljait, az Ön álmait senki sem valósíthatja meg, csak Ön.

Lehetőségeink, életterünk az évek során kétféle módon változhat: vagy kitágul vagy pedig beszűkül. Mindkét folyamat fokozatosan, gyakran szinte észrevehetetlenül történik.

    Ha keressük az újabb lehetőségeket, az újabb területeket, a kihívásokat, és újra és újra nekivágunk, akkor mind nagyobb területeket hódíthatunk meg. Az új területeken is kompetensek leszünk és onnét ismét továbbléphetünk. Ezáltal lehetőségeink is mind nagyobbak és nagyobbak lesznek.

  Ám ha nem vágunk bele a dolgokba, akkor is előfordul, hogy kudarcot vallunk még hazai terepen is, és visszavonulásra kényszerülünk. Így mozgásterünk mind kisebb és kisebb lesz, mint azé az öreg nénié, aki lány korában nagy utazásokról álmodozott, de nem mert belevágni, és most reggel elmegy a boltba kenyérért és tejért, azután haza, és vasárnaponként a templomba, és ezeket az utakat járja, mert itt érzi magát biztonságban. Bár ez sem a régi már, ennek a fiatal papnak olyan furcsa eszméi vannak.

  Talán nem haszontalan csak úgy felületesen megvizsgálni néhány kifogást:

   A kifogásokkal nem érdemes foglalkozni, mert a velük való foglalkozás nem vezet sehová. Akár igazak, akár nem, ha az akadályok hangoztatásával foglalkozunk, soha sem jutunk közelebb a célunkhoz, mind távolabb jutunk, egészen addig, amíg vagy teljesen lemondunk a megvalósításáról vagy egyszerűen el nem felejtjük.

   De ha nekivágunk, ha elindulunk, egyszer csak minden megváltozik, gyakran nem is értjük, hogy mitől, és hogy mikor változott meg. Hiszen nem csináltunk semmi különöset, amit bárki ne tehetett volna, egyszerűen csak elindultunk. Hát éppen ez a különös.

  Hadd álljon befejezésül még egy naplójegyzet Jakabos Ödöntől, aki valóban nem csinált semmi különöset, csak  ²nekivágott².

           „Tetteimet már nem én irányítom. Sőt úgy érzem, már indulásom óta én csak eszköz voltam, aminek nem szabad elromlani, mert éppen nincs más kéznél, és akkor valami összeomlik. Azt nem lehet!„

És még egy:

             „Engem az emberek többre tartanak, mint amennyit érek. Szeretném ezt megmondani. De kinek? „

   Annak, aki hallja. Talán most is meghallja valaki.

       Ne maradj egyedül!

    Nagyon fontos hogy betartsuk ezt a szabályt. A kudarc talán leggyakoribb oka, hogy egyedül maradunk a nehézségeinkkel. Az egyik eset, hogy magunk, egyedül állunk neki, hogy orvosoljuk a bajt, hogy 'megmutassuk', de gyakran hiába a magányos küzdelem. A másik eset, hogy  szintén saját magunk, szintén egyedül  és persze tévesen ítéljük meg a probléma nagyságát és eleve feladjuk a további küzdelmet. Így lesz egy egyszerű helyzetből, amit tanulásra, gyakorlásra, fejlődésre használhattunk volna, végleges vereség.

   Szükségünk van valakire, aki átsegít a nehéz időszakokon, aki biztat, szükség esetén segít, vagy éppen tanácsot ad.

   Igen gyakran túl közelről látjuk a problémát ahhoz, hogy a megoldást is észrevegyük. Nem  ritkán egy kívülálló, higgadt szemlélő, mégoly szimpla tanácsa is olyan megoldást jelent, amit magunk nem lettünk volna képesek megtalálni.

   Természetesen nem mindegy, hogy kitől fogadunk el tanácsot, kinek a véleményét kérjük ki és tartjuk mérvadónak.

   Amikor arról beszéltünk, hogy miért nem tűznek ki az emberek célokat, azt ajánlottuk, hogy ha van egy célja és el akarja kerülni a kritikát, az elutasítást, a kinevetést, a támadásokat, akkor ne beszéljen a céljairól senkivel, elképzeléseit tartsa meg magának. Ez éppen azért van, mert a legtöbb ember nem mérvadó az ön életének eseményeit, különösen a céljait illetően nem az. Tanácsot viszont mindenki hajlandó adni, adják ha kell, ha nem, kéretlenül is. A jó tanács a legolcsóbb portéka. Bóvli. És a legtöbb nem is ér semmit.

   Mit tegyünk hát? Ha nem beszélünk senkivel, kudarcot vallunk, ha pedig igen, akkor kitesszük magunkat a rossz tanács veszélyeinek, vagy elbizonytalanodunk. Kitől kérhetünk tanácsot? Három kritériumnak mindenképpen meg kell felelnie:

.

   Tehát nyilvánvaló, hogy nem kérhetünk akárkitől tanácsot, de vajon hol találunk mérvadó segítséget? Nos, az első ilyen hely, mindenképpen a család. Ez egyben a legfontosabb hely is.

Egy jól működő, egymást támogató család számára nem létezik lehetetlen. Így aztán a legelső tennivalónk, ha családban élünk, a házastársunk megnyerése az elképzelésünknek, a célunknak. Szükségünk van arra, hogy a házastársunk megfeleljen mind a három fenti szempontnak. És sajnos, ez gyakran nincs meg.

   Sok családban a házastársi kommunikáció nem szolgálja egymás építését, gyakran egymás önbecsülését, énképét rombolják tovább, nem ritka, hogy az egymás közötti kommunikáció egyfajta szellemi csatatérre emlékeztet leginkább. (Klasszikus példa erre Albee: Nem félünk a farkastól c. drámája), ahol a felek sebeket ejtenek és kapnak, nem ritkán halálos sebeket.

   De gyakran nincs is bántó szándék, csupán figyelmetlenség. A másik igényeinek a felületes ismerete, a hibás kommunikáció rontja, rombolja évről évre, gyakran alig észrevehetően a kapcsolatot.

   Nem árt tudnunk, hogy a férfi és a nő kommunikációja általában különbözik egymástól. Egy férfi, ha nem tapasztal egyetértést, támogatást, akkor könnyen megsértődik, magába zárkózik, Gray: A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról című kitűnő könyvében úgy mondja, hogy a férfi visszavonul a barlangjába, ahonnan nem könnyű ismét előcsalogatni.

  És a magányban gyakran elvész a cél, a férfi gyakran inkább lemond róla, mint hogy a feleségével csatázzon a megvalósítás érdekében. A nő, ha nem akar valamit, ennek hangot szokott adni, gyakran elhamarkodottan és átgondolatlanul, így nem ritka, hogy egy elképzelés, ami pedig hasznos lehetne a család szempontjából, még a kibontakozásig sem jut el.

   Mit tegyünk hát uraim, ha valamit el akarunk érni az asszonynál? Érdemes vajon erőszakolnunk az elképzelésünket? Talán. De a legcélravezetőbb dolog az udvarlás. Ha levesszük az asszonyt a lábáról.

   Az udvarlás a pozitív kommunikációnak az a formája, amit valamilyen sikerrel, valamennyi ideig mindannyian gyakoroltunk, hogy azután abbahagyjuk, leszokjunk róla. Pedig az udvarlás már csak kommunikációs szempontból is a leghasznosabb dolog, amit egész életünkben érdemes folytatnunk. És nem csupán az asszony szempontjából, de a magunkéból is. Ugyanis busásan megtérül.

  Az a férfi, aki nem szűnik meg udvarolni a feleségének, aki gyakran tudja kimondani ezt a szót: szeretlek, a legelkényeztetettebb, legboldogabb ember lehet a világon, akinek lesik a kívánságait és segítenek a céljai megvalósításában. Egy férfi szeresse a feleségét! Ez a parancs a Bibliában is szerepel. Elhagyja érte apját, anyját és egyé válik vele. Ez a sikeres, boldog jövő titka.

   Ha az asszony akar valamit, sokkal gyakrabban éri el, sokkal kitartóbban kommunikál róla, lépten nyomon előhozza, míg csak keresztül nem viszi. Ez azt jelenti, hogy az asszonyok ösztönösen jobban kommunikálnak, mint a férfiak, akiknek nehezére esik a kérés.

   Az okos asszony tudja ezt, és igyekszik kitalálni a férje céljait, és támogatja őt. Gyakran ennyi elég is. Egy férfi, aki maga mögött tudhatja felesége támogatását, hallja bátorító szavait, bírja bizalmát, puszta kézzel legyőzi az oroszlánt. Nem hiába mondják, hogy egy sikeres férfi minden nagyszerű tette mögött egy ugyancsak nagyszerű asszony áll.

   Asszonyom, Önön áll, hogy a férje világhódító győztes lesz, aki lehozza Önért a csillagot is az égről, vagy 'te szerencsétlen, még arra sem vagy képes, hogy megtaláld az alsóneműdet nélkülem!'

   Ezek a különbségek adódhatnak a helytelen vagy a megfelelő kommunikációból.

  Tudnunk kell, hogy senki sem érkezik tiszta lappal a házasságba, sőt semmilyen helyzetbe. Lehetőségünk van arra, hogy partnerünk magával hozott hibáit, sérüléseit, korlátait felerősítsük, súlyosbítsuk, újakkal egészítsük ki, de lehetőségünk van arra is, hogy a legjobbat hozzuk ki belőle, aminek következtében ő is a legjobbat fogja kihozni belőlünk.

  És egy férfi és egy nő együtt, egy házaspár, aki összefog, összeadja erejét és egy irányba, közös célért kezd dolgozni, az megállítatlan. Nem létezik számára akadály. Nincs siker, mit el ne érhetnének, nincs álom, amit meg ne valósíthatnának. Legyőzhetetlenek.

    A szeretet legyőzhetetlen. És a szeretet kifejlődhet, kibontakozhat, soha sem remélt magaslatokat érhet el a megfelelő kommunikáció segítségével, de ugyanúgy  a kommunikációval el is tiporható.

   Soha sem késő elkezdeni a szeretet felépítését. Ön  Uram, holnap reggel felkelhet hajnalban, kimehet a piacra, bevásárolhat egy villásreggelihez, vehet néhány szép gyümölcsöt, egy fürt szőlőt, pár  hibátlan barackot, kétféle sajtot, pár szelet sonkát, szalámit, ropogós, friss kiflit és ágyba viheti a feleségének a reggelit. Nem fog haragudni Önre, ha emiatt fél órával korábban ébreszti, hogy ne kelljen kapkodva elfogyasztani. Természetesen egy szál vörös rózsa vagy egy mezei csokor   nem maradhat el. És egy szó: szeretlek. 

   Vagy néhány mondat: Sokat bántottalak, pedig sohasem érdemelted meg. Bocsáss meg nekem! Szeretlek és ezután örökké szeretni akarlak. Segíts nekem! 

    Hogy ez nem szokás, normális házaspárok között? Ez igaz. Valóban nem szokás. Milyen kár. És sikeresnek lenni sem szokása mindenkinek, boldognak lenni sem...

    Lehet, hogy azt gondolja, hogy már késő, vagy az Ön házastársával ez nem megy. Higgye el, téved! Sohasem késő, és mindig érdemes. Aki a jó dolgokat csinálja, áldott lesz, az eredmény nem marad el. Soha.

    A családban ott vannak még a gyerekek is természetesen. Ők azok, akik tiszta lappal érkeznek hozzánk, és hogy mi íródik erre a lapra, ez bizony nagymértékben függ tőlünk.

   Nekik is szeretetre és elismerésre van szükségük, biztatásra, hogy ők is képesek legyenek kihozni magukból a legjobbat. És a jövőjük szempontjából hatalmas segítség lehet, amit majd magukkal vihetnek a családból, vagy pedig óriási hátizsák, amit cipelniük kell.

   A kommunikáció hatalmas jelentőségű dolog. Szavakkal gyakran többet árthatunk, mint a legtöbb cselekedettel, ugyanakkor többet is használhatunk.

   Mi elhatároztuk, hogy csak jót mondunk egymásra és a gyerekeinkre, valamint saját magunkra is, és ezt a gyerekektől is elvárjuk, sőt meg is tanítjuk rá őket. Egyik előadásomon erről beszéltem, és az egyik hallgató fontos kérdést tett fel. Így hangzott: Ha mindig csak a jót veszem észre, és jót mondok mindenkiről, nem félek-e attól, hogy nem lesz súlya a véleményemnek?

   Íme a válaszom: Nem félek. Sőt örülnék neki. Én a véleményemmel nem akarok súlyt (terhet) rakni senkire, megelégszem azzal, ha jobban érzik magukat az emberek tőle.

  Minden vágyam, hogy aki velem beszél, az a beszélgetés végén jobban érezze magát, mint amikor elkezdtük. Úgy gondolom, hogy mindig lesznek elegen, akiknek a véleménye ellátja a hiányolt ballasztokkal az embereket, az én hozzájárulásom nem fog hiányozni ehhez.

  Önnek sem kell félnie, hogy ha a saját családjában, környezetében pozitív kommunikációra törekszik, akkor Önt valami mesterséges 'keep smilling' veszi majd körül, ahol az üres, idétlen vigyor lesz az uralkodó. Tapasztalni fogja, hogy a családi környezete olyan erőt adó, biztonságos várhoz lesz inkább hasonló, ahová jó megérkezni, és feltöltődve energiával, a siker, a győzelem biztos tudatában indulhat újra és újra harcba az álmai megvalósításáért.

     Mindenkinek van olyan mentora, aki képes irányítani, segíteni, kihozni belőle a legjobbat, megóvni a bajtól, veszedelemtől, megmutatni azt az utat, amit járni érdemes. Akire érdemes hallgatni, figyelni a szavát, a tanácsait, aki tévedhetetlen és valóban mindenható. Soha nem hagy cserben, mindig számíthatunk rá.

   Sokan inkább magukban bíznak, és elutasítják a segítséget. Vannak, akik minden segítséget elutasítanak. Akár a gyerekek: - majd én, én akarom!  Éretlen viselkedés, a legtöbb gyerek kinövi.

   A hit segít, az ima segít. A leghatékonyabb kommunikáció. Érdemes megtanulni. A legtöbb ember, még az elkötelezett hívők többsége is ilyen, nem szokott és nem is tud imádkozni. Ha van célunk, és meg akarjuk valósítani, miért hagynánk ki belőle Istent? Miért csinálnám nélküle?

      A célmegvalósítás folyamatában óhatatlanul bekövetkezik olyan időszak, amikor nagy szükségünk lesz az állhatatosságunkra. Amikor gyakorlatilag arra van csak szükség, hogy az elért eredmények elemezgetése, értékelése nélkül egyszerűen csak menjünk tovább azon az úton, amelyiken elindultunk.

      Ezt a szakaszt érdemes két szempontból is áttekinteni:     

   Arról már volt szó, hogy emberi természetünk velejárója a halogatás. Amikor belekezdünk egy kitűzött cél megvalósításába akkor az elején gyorsan jönnek az eredmények, látványos a változás. Ha fogyni akarunk, akkor az első héten könnyedén megszabadulunk 1-1, 5 kilótól, ha nyelvet tanulunk, akkor két hónap után már meg tudjuk mondani, hogy hány óra van, amikor megkérdezik tőlünk az utcán, hogy merre van az állomás, és hétvégén örömmel konstatáljuk, hogy egyre jobb szülővé válunk, mert egész héten nem emeltük fel se, a kezünket se a hangunkat.  És ilyenkor lopódzik be a képbe a kísértés a lazításra.

         Márpedig ez egy rettenetes vírus, ha engedünk neki, akkor elbúcsúzhatunk a céljainktól. Mivel a mérleg nyelve olyan könnyedén mozgott lefelé, így engedünk magunknak egy kis hétvégi lazítást, a népes rokonsággal együtt esszük végig mind a nyolc fogást, plusz a tejszínhabos kávé.

     Szerda lévén, olvassuk a tv. műsorban, hogy ma kerül adásba egy régi kedvenc filmünk, pedig a szerda az angol tanfolyam napja. Egy nap kihagyástól még nem borul össze a világ, sóhajtunk és most az egyszer otthon maradunk (amúgyis mintha hőemelkedésünk is lenne).

     Kamasz lányunk szobájába lépve elképedünk a tárgyak kreatív kuszaságán, a felhalmozódott kakaós bögréken, a mintha mozgó szendvicsmaradékon és kieresztjük a gőzt.

           Tehát engedünk ennek a kísértésnek, egy kicsit abbahagyjuk, egy kicsit elengedjük magunkat. A következmény pedig döbbenetes. Mintha valami gonosz varázslat történne:  

         A mérleg nyelve egy ilyen hétvége után plusz 2 kilót mutat, a következő szerdán túlórázni kell a cégnél, a gyerekek pedig mintha megbolondultak volna, egyszerűen kibírhatatlanok.

            Erről a pontról újraindulni csak a legnagyobbak képesek, és ilyenek kevesen vannak. A tények azt mutatják, hogy nem megy ez nekünk. Vagy legalábbis nem most. Majd máskor talán, nem fogjuk most magunkat kínozni...

             Lényeges tehát, hogy menjünk tovább akkor is, ha elfáradtunk egy kicsit, akkor is, ha minden okunk meglenne a kihagyásra. S ha szokásunkká tud válni az állhatatosság, akkor a következő ilyen kísértésnél már egyszerűbb lesz továbbhaladni. John Maxwell a vezetővé válás folyamatát elemezve azt mondja, hogy azok a SIKERES EMBEREK, akiknek van jövőképük és elég fegyelmezettek ahhoz, hogy meg is tudják valósítani azt.

Nem az intelligenciát emlegeti, nem a gazdasági-politikai környezetet teszi felelőssé, és a diplomák számát se sorolja. Két egyszerű szó: jövőkép és fegyelmezettség.

        Az, hogy MENJ TOVÁBB! - egyfajta vezérlő elvvé kell váljon a célmegvalósítás  egy következő szakaszában, amikor bár megtesszük a szükséges erőfeszítést, mégis úgy tűnik, hogy semmi nem működik.

 Dolgozunk, küzdünk, és mégsem haladunk. Már elértünk bizonyos eredményeket, már megízleltük a sikert, már látjuk a saját szemünkkel, hogy milyen lesz, ha megvalósul, és akkor egyszer csak minden átrendeződik. Mint amikor a filmvetítés hirtelen abbamarad, és a mozgókép kimerevedik egy filmkockára. Az ember egy darabig pislog, várja a folytatást, azután meg nem érti, hogy mi történik.

        Annak a bizonyos mérlegnek a nyelve mintha beragadt volna, pedig 'becsszóra már titokban se látogatjuk éjszaka a hűtőszekrényt. Szédülünk az éhségtől, és nem fogyunk egy dekát sem, sőt mintha híznánk egy picit.

        Minden nyelvórán ott vagyunk, de egyszerűen képtelenek vagyunk kinyögni egy épkézláb mondatot, ha telefonon külföldről keresnek.

  Felépültek a tervezett (és nagyon vágyott) családi házunk falai, de oly mértékben nőtt közben az infláció, hogy minden pénzünk elfogyott .... Stb.. stb.. stb..

  Ami igazán veszélyes ebben a szakaszban, az a kételkedés! Kezdetben csak kellemetlen belső hangok figyelmeztetnek, hogy gond van, de később az ismerőseink is szóvá teszik, hogy: 'megmondtam előre, hogy nem fog menni.'

A helyzetet az teszi bonyolulttá, hogy mi már tudjuk azt, amit ők nem: meg lehet csinálni, a terv, a stratégia működik. A kételkedésünk sokkal kegyetlenebb, mivel magunkban kételkedünk. Úgy érezzük, hogy más biztosan meg tudná csinálni, csak nekünk nem sikerül.

 Mert: 'nem vagyok elég  okos', 'nincsen nyelvérzékem', 'mindig is kétbalkezes voltam.'

    Ez a kételkedés felemészti a maradék energiánkat is. Egyre tolakodóbbá válik a gondolat, hogy talán mégis nekik van igazuk. Az eddig ellendrukkerként kezelt ismerőseink átváltoznak jó szándékú, az életet reálisan látó barátokká, akiknek számít a véleménye. Szeretném hangsúlyozni, hogy ebben a periódusban minden racionális tényező arra mutat, hogy nekünk ez nem fog menni, nem érdemes folytatni. Legésszerűbbnek az tűnik, ha most, amíg még nem veszítünk túl sokat, abbahagyjuk az egészet és levonjuk a tanulságokat: 'addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér !!! '

  Ebben a pillanatban már nem látjuk olyan világosan a céljainkat. A nemrég még oly szép, tiszta képet eltakarják a nehézségek.           

  1952.-ben Florence Chadwick nekivágott, hogy a világon első nőként átússza a Katalin árkot, miután a La Manche csatornát már sikeresen átszelte. Kitűnő kondícióban, minden szükséges felszereléssel ellátva indult neki az óceánnak. Különösen ködös nap volt, az úszónő körül a hideg vízben cirkáltak a cápák, csak riasztópisztollyal lehetett őket elriasztani.  Minden kitűnően ment egy darabig, de a köd csak nem akart feloszlani. Florence már nem volt többé képes legyőzni a fáradtságát, hiába volt minden biztatás a kísérők részéről, úgy érezte, nem bírja már tovább. Hiába mondták neki, hogy már nagyon közel van a part, a céltól párszáz méterre feladta.

  Később azt nyilatkozta, hogy elvesztette a hitét a sikerben, mert a ködben nem látta a célt!

 Azoknak az embereknek a jelentős része, akik elkezdtek dolgozni egy cél megvalósításáért, ezen a ponton adják fel, mert elvesztik a hitüket. Az állhatatosság a hit próbája, mondtuk, és itt tényleg csak a hit segít. Szinte skizofrén a helyzet, mivel minden, ami racionális érv, az abbahagyás mellett szól, és egyedül az érvek nélkül maradt hitünk vihet tovább. Ezt pedig nagyon ritkán tudjuk megbeszélni valakivel. Ezekben a napokban nagyon magányosak lehetünk. Még azok is megkérdőjeleznek, akik eddig velünk voltak. Még Jézus is, amikor keresztre feszítették, ott a hegyen, a kilencedik órában nagyon egyedül volt, pedig ő mindent tudott a folytatásról....

                        ' Én Istenem, Én Istenem, miért hagytál el engem? '

                                                                                          (Máté 27:46)

   Mert ha van erőnk tovább menni, akkor hamarosan bekövetkezik egy újabb látványos növekedési szakasz. De csak akkor, ha megfizettük ezt az árat érte és tovább mentünk.

Valahogy így néz ki ez az ábra:  

   Nehéz tudomásul venni, hogy a sikerért néha olyan árat kell fizetni, amire nem is gondoltunk. A növekedés nem a ház falainak a növekedése, nem feltétlenül a testsúly csökkenése, nem az egyvégtében megtett kilométerek száma, hanem a mi belső növekedésünk.

Ez a valódi felkészülés a sikerre.

   Létezik Kínában egy számomra titokzatos növény, amit még soha nem láttam, de nagyon szeretném megismerni. Kínai bambuszfának hívják és az a jellemző rá, hogy miután elültetik a növény magját, öt évig nem látható semmi eredmény, semmi növekedés. Egy csöppnyi hajtás sem látható. De öt év múltán hirtelen kisarjad a növény, és eszement növekedésbe kezd. Alig hat hét alatt harminc méter magasra nő, azt mondják szemmel látható a növekedése.

   Öt évig semmi nem látható! Vajon hány embernek van ennyi türelme? Vajon hány ember képes befektetni öt év munkát valamibe úgy, hogy közben nem lát semmi fejlődést? Hogy naponta nem kéri számon a fennvalót, a feleségét és a kormányt, hogy mi lesz már? Nem sokan.

  Álljon itt egy másik kedves történet biztatásul:

    Egy szimpatikus fiatal orvos egy napon arra lett figyelmes, hogy néha fáj a gyomra. Elment egy másik orvoshoz, hogy írjon fel neki valami csillapítót. Legnagyobb meglepetésére a barátja súlyos gyomorfekélyt állapított meg, és egyévi tökéletes nyugalmat rendelt. Hogy ellenálljon a gyógyítás kísértésének elutazott messzire, egy istenhátamögötti skót farmra.

   Két hét múlva már nagyon unatkozott, annak ellenére, hogy tudta minden lábasjószág nevét. Ekkor eszébe jutott, hogy akár írhatna is, hiszen régebben voltak ilyen tervei. Vásárolt néhány kockás füzetet és elkezdett regényt írni. Nem ment könnyen, de néhány hét múlva már legépeltette, amit addig írt. A hatás megdöbbentette: kinyomtatva látta összes hibáját. A tehetségtelensége testet öltött.  Az egészet dühösen a szemétre hajította, és elment sétálni, hogy kifújja az elkeseredését.

 Séta közben szembetalálkozott a házigazdájával, aki nagyon büszke volt arra, hogy íróember a vendége. Elpanaszolta neki, hogy sajnos nem sikerült, mégse lesz ebből semmi.

  Az egyszerű parasztember értetlenül (és szomorúan) nézett rá és azt mondta:

  - Nézzen körül, Uram! Ezt a darab kaszálót a nagyapám is árkolta, mégse lett belőle semmi. Az apám is dolgozott vele, mégse lett kaszáló. Én is árkolom jó pár éve, de tudom, hogy ha elég ideig foglalkozom vele, akkor kaszáló lesz.

     Az orvos úgy érezte leckét kapott a kitartásból, hazament, kihalászta a szemétből a kéziratot és újra írni kezdett. Kényszerű vakációja vége felé, a telefonkönyvből kiválasztott egy könyvkiadót, és elküldte a kéziratot. Ottléte utolsó napján, amikor már búcsúzkodott újdonsült ismerőseitől, egy értesítés várta a postán: könyvét kiadják!

Azóta ezt a könyvet több százszor adták ki a föld sok országában és egy hollywoodi filmstúdió megvásárolta a filmesítés jogát is.

    Ha megfizetjük az árat, akkor méltóak leszünk a sikerre is. De ehhez az kell, mindenképpen kell, hogy tovább menjünk, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha értelmetlennek tűnik.

      MENJ TOVÁBB !!!

  Ha Ön a könyv olvasása közben velünk is dolgozott, elkészítette a személyes alkotmányát, és sorba rakta vezető értékeit, leírta hosszú és rövidtávú céljait is, ha végigcsinálta az előző hét pontot, akkor talán már sikerült is megvalósítani egyik másik célját. Az előző hét pont segítségével bármilyen (hangsúlyozom: bármilyen) cél elérhető, megvalósítható. Valójában ezekhez nincsen szüksége a nyolcadik pontra.

   A nyolcadik pontra nem egy adott cél megvalósítása érdekében lesz szüksége. Ez a rövid fejezet az egész élethez nyújthat felhasználható stratégiát.

 A célok koncepciójával foglalkozó tanfolyamainkon újra és újra megfogalmazódott az összegzés: amiket itt tanultam nem voltak merőben újak, részleteiben találkoztam ezekkel a gondolatokkal, sőt bizonyos dolgokat ösztönösen így is csináltam... Megerősödtem abban, hogy el tudom érni a céljaimat, csak most már tudatosabban fogom az egészet alkalmazni!

             Egészen biztos, hogy ha most végiggondolja az életét, akkor talál olyan időszakokat, amikor sok minden sikerült, amikor egyik eredmény jött a másik után, amikor hajtott keményen, és mégse érezte magát elnyűttnek. Én ezeket a szakaszokat áldott állapotoknak nevezem. Ilyenkor mindig jelen van az a belső erő, aminek a létezéséről legtöbbször tudomást se veszünk. Utólag, ha mesélünk ezekről a sikerekről, akkor többször szóba kerül, hogy annak ellenére, hogy minden előzetes terv felborult, annak ellenére, hogy minden ellenünk esküdött össze: mégis sikerült.

            Ebben az áldott állapotban nem fog rajtunk az ellenség ártó szándéka, kikerüljük a csapdákat, csak utólag vesszük észre az akadályt is, amikor már könnyedén át is libbentünk felette...

Emlékszik arra, amikor igazán szerelmes volt? Hány száz kilométer, hány ártó szándékú ember és milyen vékony kis pénztárca! Igen, a körülmények nem voltak optimálisak, de ki állhatott volna az ön útjába? Vagy amikor egyetemre járt! Egy barátom mesélte, hogy szegény fiú lévén, még kollégiumra sem telt a pénzéből és úgy lett matematika tanár, hogy számtalan éjszakát töltött a városi parkban a padon. A hangja, amikor ezt mesélte, nem szomorú volt, hanem büszke. És amikor a házat építette...? És amikor mégis, minden orvosi aggodalom ellenére megszülte a gyermekét...? És amikor...

            Ezek a szakaszok a siker szakaszai.

      Ezek azok a történetek, amit tovább lehet adni, amiket el lehet mesélni az unokáknak is. Mindenkinek vannak, kell, hogy legyenek ilyen történetei. Nekem is vannak, és még többet szeretnék.

  Imádom a nagyapám történetét: Kisbirtokos fia volt, kellett otthon a munkáskéz, siheder gyerekként mégis Kolozsvárra ment és pincérnek állt. A fejébe vette, hogy ki fog tűnni valamivel a testvérek közül: vásárol hat pár ökröt, mert az mégiscsak valami.  Azzal már lehet büszkélkedni! Talán nem ésszerű ok ez, de számára fontos dolog volt. Ez volt a célja.

   Elment hát pincérnek, hogy pénzt keressen, és amíg szolgálta fel az uraknak a habzó gambrinusz sört, magában dúdolgatta azt a nótát, aminek a kíséretében szándékozott végig hajtani az ökröket a falun. Elmesélte, hogy még a kendőket is tisztán látta, amit majd a szarvukra köt dísznek. Azokat vásárolta meg először. Aztán az ökrökre is sor került. Jó lett volna ott menni vele, amikor bevonult a faluba a felszalagozott hat pár ökör élén, jó lett volna vele együtt köszöngetni a kapuk előtt álló, a vasárnapi istentiszteletről hazafelé tartó ismerősöknek. Jó lett volna érezni azt a dagadó büszkeséget, amit akkor a nagyapám érzett. De ezt csak Ő érezhette, és Ő érezte is. Mindenki csak a saját diadalát élheti át. És ez így is van rendjén.

   Családi kincseink között van egy hasas kolozsvári söröskorsó abból az időből, de az igazi kincs a sikernek a mítosza, amit tovább lehetett adni a következő nemzedéknek.

 Ha Ön készítene egy grafikont az életéről, és abba bejelölné a sikereket, a megvalósításokat, akkor jól láthatóvá válna, hogy mikorra estek ezek. Hogy Ön mikor hozta létre a saját történeteit, amit majd tovább tud adni. Ha megnéznénk száz ember életének ilyen értelmű grafikonját, akkor a nyilvánvaló hasonlóságokon kívül (amelyek az emberi test növekedéséhez, fejlődéséhez kapcsolódnak), hatalmas különbségekkel találkoznánk.

  Vannak emberek, akik valamikor egy rövid szakaszban megvalósítottak valamit, azután pedig abból éltek, vagy rosszabb esetben azon rágódtak, hogy mit kellett volna másképpen...

    Vannak emberek, akik bizonyos időszakonként szinte kényszert éreznek, hogy megint belekezdjenek valamibe. Úgy öt - hatévenként szereznek egy új diplomát, indítanak egy új vállalkozást, vagy beszereznek egy új feleséget.

  Vannak emberek, akik inkább húszévesen tesznek le valamit az asztalra, és vannak emberek, akik hosszabban készülődnek, és negyven körül kezdik el megmutatni, hogy valójában mit is tudnak.

 Nagyon kevés ember van, aki folyamatosan ebben az: „akkor is megcsinálom, mert fontos!” állapotban van. Nagyon kevés ember van, akinek szokásává válik az, hogy céljai vannak és úgy halad egyik céltól a másikig, mint erdőben megyünk fától, fáig.

  Ennek a fejezetnek, pedig pont az a célja, hogy ezt sugallja.

 - 1 - Ha ön tudatosan használja az előző hétpontos stratégiát, megküzd a nehézségekkel és megfürdik a siker örömében, akkor már tudja a módot. Tudja, azt, hogy hogyan kell. És a következő cél elérése – ezáltal – sokkal könnyebbé válik. Már tudja, hogy ha meghozta a döntést, akkor az mekkora energiát szabadít fel, már tudja azt, hogy a legsötétebb óra után pirkadni kezd.

   Rengeteg, az előző folyamatban még jelenlévő kételkedés már egyszerűen nem lesz érvényes önre nézve. Az első alkalommal csak reménykedett, most már az elején látja a végét is.

  Amikor valaki először gyürkőzik neki egy vizsgaidőszaknak, akkor az egész olyan vég nélkülinek tűnik. Egy ötödéves már a vizsgaidőszak elején tudja, hogy ezt a hónapot ki kell bírni, de már látja magát egy hónap múlva fent a hegyen kedvenc sátrában, kedvenc barátnőjével.

    Amikor egy nő az első gyermekét szüli, azt gondolom a legnehezebb az, hogy még nem tudja milyen gyönyörű élmény, amikor egyszer csak - csussz... - kint van a baba és megszűnt minden fájdalom. De másodszor már előre erre készül.

   A tapasztalat, a konkrét tudás megkönnyíti a folytatást. Erre a tudásra fel lehet építeni a teljes folyamatot. Így válhat maga a siker, szokássá!

 Hozzátenném, hogy nem az örökös hajszára gondolok. Ellenkezőleg. Úgy gondolom, hogy valakinek fontos cél lehet az is, hogy megtanuljon lazítani, pihenni. Az élet minden napja élhető értelmesebben, mint ahogyan éljük. Nem hiszem, hogy van egy rövid szakasz az életünkben, amikor boldogok vagyunk, és azután már csak éldegélünk, ahogy hallottam sokszor: 'a fiataloké a pálya, nekünk már lejárt...'

   Az élet nevű tantárgy nem szerepel az iskolai oktatásban. Általában nincs ahol megtanulni azt, hogy valójában hogyan lehet felépíteni a saját életünket. Azt az életet, amelyből csak egy van. Talán nem mindegy, hogy mit kezdünk vele.

 Szerencsémre én ismerek néhány nagyszerű embert, aki az élete minden szakaszában épített valamit. Mindig azt, amire már alkalmassá vált. Tőlük lehet tanulni, őket lehet másolni.

 Mindenki környezetében van néhány olyan személyiség, akinek a hatásától megváltozik egy intézmény, egy település vagy akár egy ország élete.

  De mi lenne, ha ezt nem bíznánk csupán a véletlenre? Ha egy apa, azért mert az a célja, zseniális sakkozót tud nevelni mindhárom lányából, ha egy gimnázium, mert az a célja, százszázalékos egyetemi bejutást tud elérni a végzőseinél, ha egy nevelő meg tud tanítani egy süket néma gyermeket beszélni és értelmesen élni... Akkor miért ne tennénk saját célunkká az értelmes élet-építést és a méltó célok elérését a saját életünkben?

  Miért ne lehetne cél az előző hét pont következetes használata és továbbadása?

  - 2 - Egy másik ok, amiért érdemes kitűzni egy új célt, az egyszerűen a tanulás, a jobbá válás folyamata. Azt mondják a jó pap is holtig tanul.

     Sorolhatnánk vég nélkül azokat a gondolatokat, amelyek végső soron mind azt sugallják, hogy aki nem tanul az lemarad. Olyan világban élünk, ahol szükség van az információk megszerzésére. A szakemberek szerint az ipari társadalmakból az információs társadalmakba léptünk, az elemzők rendszerint abban is egyetértenek, hogy az intézményes segítség egyre kevésbé elegendő, és bekövetkezett az önsegélyezés, a kezdeményezés időszaka. Ma egy felnőtt életében átlagosan ötször válhat szükségessé, hogy új szakmát tanuljon meg, vagy egy új tudás alapján keresse kenyerét. Sokan abban reménykednek, hogy bár ez általában így van, de konkrétan rájuk, nem lesz érvényes.

  Indoka is van mindenkinek, ha nem akar változtatni, vagy megtanulni valamit, ezt tudjuk. De ezek a kifogások csak arra jók, hogy automatikusan kizárjanak valakit az amúgy mindenhol, mindenki számára jelenlévő lehetőségekből. Ősrégi tapasztalatot: minden ember életében legalább egyszer kopogtat a szerencse az ajtaján, de a legtöbben nincsenek otthon!

    Ha vannak céljai, akkor ön mozgásban van. Ha vannak céljai, akkor Ön könnyen tud irányt váltani, ha a szükség ezt hozza. Ha vannak céljai, akkor ön azok közé az emberek közé fog tartozni, akik nemcsak reagálnak az élet eseményeire, hanem kezdeményeznek is.

      Az izom, amit nem használnak, elsorvad, a nyelvtudás, ami nem aktív az megkopik, a kapcsolat, amit nem gondoznak, kiürül. Érdemes gondozni, karbantartani azt a tudást, ami képessé teszi önt is a sikerre, az építésre.

    Ez a karbantartás ráadásul nem egyszerű menedzselése lesz a már egyszer megszerzett tudásnak, hanem Ön egyre jobbá válik. Képes lesz egyre többet megvalósítani az élete különböző területein és képes lesz egyre többet átadni ebből a tudásból másoknak.

- 3 - Hadd idézzek néhány számot végezetül, ami megfontolandó. Talán nem közismert az a statisztika, hogy napjainkban, egy egész élet munkája után, amikor az emberek úgynevezett nyugdíjba mennek, milyen kevesen képesek gond nélkül megélni a tartalékokból. Azoknak a többsége, aki egyáltalán megéli ezt a kort, a hátralévő életében másoktól függ, másokra szorul. Igen sokaknak tovább kell dolgozniuk, amíg csak bírják a munkát. És még valami: a nyugdíjasok a nyugdíjba vonulást követően átlagosan másfél-két évig élnek, utána meghalnak. A különböző országok statisztikáiban, ahol egyáltalán nyilvántartják ezeket az adatokat, csak néhány hónapnyi különbségek vannak.

   Azt mondtuk, hogy akinek nincs célja, az arra van kárhoztatva, hogy azoknak dolgozzon, akiknek van. A legtöbb ember ezt teszi egész életében, és amikor nyugdíjas lesz, ez cél is megszűnik. Cél nélkül pedig, úgy tűnik, nemcsak értelmetlen az élet, hanem lehetetlen is.

   Másfél-két év az átlag. Ez azt jelenti, hogy van, aki rövidebb ideig, van, aki hosszabb ideig él. Van, aki nagyon rövid ideig és van, aki nagyon sokáig. Az életkor pedig, akárcsak a kondíció, az egészség, a testi, szellemi, érzelmi frissesség összefüggésben van a célokkal. És miért ne élhetnénk nyolcvan, száz, vagy akár százhúsz évig jó kondícióban, egészségben, boldogságban?

Ezért is ajánljuk, hogy tűzzön ki egy új célt!