A döntés az, hogy megfizetem az árat.
Tudom, mi az, amit fontosnak tartok az életben, tudom mi az, amit kapni akarok és adni akarok. Tudom, mi az, amiről nem akarok lemondani, és remélhetőleg tudom, hogy mivé akarok válni. Tudom, hogy nem az vagyok, akinek látszom, hanem amivé válni fogok. De ezt nem adják ingyen.
A sikernek ára van. És a kudarcnak is van ára. Két különbség van a két ár között: az egyik az, hogy a kudarc elveszi, a sikerért pedig önként kell fizetnem. A másik különbség, hogy a kudarc mindig többet vesz el, mint amennyit a sikerért adnom kéne. Ezt nem árt, ha szem előtt tartjuk!
A sikernek ára van, és a döntés az, hogy megfizetem ezt az árat. Nincs alkudozás, ha többe fog kerülni, mint amennyire most számítok, akkor is megfizetem. Kerül, amibe kerül. Nem csak akkor kell, ha magától az ölembe hullik, ha könnyen megy, ha minden ajtó nyitva van, ha csak oda kell sétálnom a célomhoz az előre kiterített vörös szőnyegen. (Bár ebben az esetben sem utasítom vissza, hiszen nem a nehézségekhez ragaszkodom, hanem az eredményhez). Akkor is kell, ha akadályokkal, nehézségekkel van tele az út, és egyelőre nem csak a végét, de akár még az elejét sem látom.
A célkitűzés és a megvalósítás folyamata igazából egy társasjáték. Egy játék, aminek saját magam határozom meg a szabályait. Amikor meghatározom a vezérlő értékeimet, meghatározom a helyzetemet, ahol most állok. Ez lesz a starthely. És meghatározom a pálya végét, ahol a célom van.
A döntés nem más, mint hogy végigmegyek a pályán és betartom a játékszabályokat.
A siker pedig az, hogy végigmentem a pályán és betartottam a játékszabályokat. Így együtt.
Az, hogy betartottam a játékszabályokat, de nem mentem végig a pályán, az nem siker. Az, hogy végigmentem a pályán, de felrúgtam a játékszabályokat, az szintén nem siker, még ha gyakran annak látszik is.
Ilyenkor mindig olyan árat kell fizetni, amit nem akartam megfizetni, és biztosan több is, mint amennyit a szabályok betartásával kellett volna fizetni (nem hiszek a "cél szentesíti az eszközt" szemléletben). A lényeg, hogy magam kreálom a szabályokat, és magam határozom meg az elérendő célt. Csak így lehetek elégedett az eredménnyel.
Persze bárki mondhatja most, hogy ilyen nagyfokú tudatosság, csak igen kevesek sajátja, ez az út csak igen kevesek számára járható.
Nos, ez egyrészt valóban így van, illúzió lenne azt képzelni, hogy mostantól megváltozna az emberi természet, és valami varázsütésre mindenki céltudatos emberré válna. Ez nyilvánvalóan nem lesz így soha.
Viszont bárki tartozhat a kevesek közé. Ön is. Bárki fölvállalhatja a tudatosságot mostantól kezdve. A képességei mindenkinek megvannak hozzá. Önnek is.
Más kérdés, hogy csak kevesen teszik meg a szükséges erőfeszítést. Megtehetnék többen is, de nem teszik. A kérdés nem az, miért nem, vagy hogyan tehetnék meg többen? A kérdés: Ön megteszi-e?
Én magam is még csak szeretnék céltudatos emberré válni. Volt idő, hogy egyáltalán nem voltam az. A mának, az örömöknek éltem szinte kizárólag, és alig voltam hajlandó erőfeszítéseket tenni. Aztán kezdett megváltozni körülöttem a világ, és Istennek hála, ráébredtem, hogy magamnak sem ártana alakulnom kissé. Hogy lehetnék eredményesebb, horribile dictu: jobb.
Emlékszem a legelső határozott döntésemre: elhatároztam, hogy nem fogok eldobni használt papír zsebkendőt az utcán. Nevetségesen apró dolog ez, alig van jelentősége, különösen, ha hozzáveszem, hogy akkoriban még általános szokás volt mindenhol szétdobálni minden szemetet. Én elhatároztam, hogy nem fogok a szemetelők közé tartozni.
És tartottam magam a döntésemhez. Előfordult, hogy több száz méteren keresztül szorongattam a kezemben a fiam taknyos zsebkendőjét, míg találtam egy szeméttárolót. De kitartottam. A következő döntésem az volt, hogy akkor sem dobok el koszos papír zsebkendőt, ha senki sem látja. Úgy döntöttem, a sunyi papír zsebkendő eldobálók közé sem fogok tartozni.
Azóta hoztam még döntéseket.
A megvalósítás folyamata az egy folyamat. Nem egy, meghatározó döntés visz el a célhoz, az csak a nélkülözhetetlen kezdet. Az úton sok apró döntésre lesz szükség, rengeteg apró választásra lesz lehetőségünk.
Ahogy már többször mondtam, nagyon gyakran lusták vagyunk, így persze gyakran választjuk a könnyebb utat. Ez természetes: miért mennénk a nehezebb úton, ha nem muszáj?
Ez rendjén való dolog akkor, ha mindkét út elvezet a céljainkhoz a megfelelő módon és a megfelelő időben. De sajnos, igen gyakran a nehezebb út vezet a célunk felé, és mi hiába szeretnénk a könnyebbet választani. Talán az a szimpatikusabb, a vonzóbb, talán az az út igazi csábítás. Választhatjuk azt is, de emiatt gyakran eltérülünk, és igen gyakran ez az eltérülés teljes eltévedéshez vezet, majd a célunk feladásához. Ilyenkor kell a megfelelő döntést meghozni, hogy azon az úton megyek, ami a célom felé vezet.
Persze a legkisebb megfelelő döntéshez is ismerni kell a célt. Ezért lehetetlen a legtöbb célt "ösztönös" módon megvalósítani. Azt mondják, csak egy különbség van, ha céllal vagy ha cél nélkül dolgozol: az eredmény.
Ha nincs kitűzve a célom, akkor arra megyek, amerre könnyebb, ha van célom, akkor arra megyek, amerre kell.
Amíg el nem érem a célomat, mindig arra megyek, amerre kell. |
Az igazi döntés mindössze az, hogy amíg el nem érem az adott célt, mindig arra megyek, amerre kell.
Ezt a döntést hozzák meg kevesen, illetve kevesen veszik komolyan.
Ez is nagyon fontos kifejezés: komolyan venni. A döntéshez elengedhetetlenül hozzátartozik. Amit nem vesznek komolyan, az nem döntés. A komolytalan döntésben, vagy nevezhetjük éretlen döntésnek is, mindig benne van a kilépés lehetősége. Feltételekhez kötött, de legalábbis bizonytalan. Az igazi döntés megmásíthatatlan. Nincs visszaút, csak előre lehet menni.
Ilyen például a házassági eskü. Ez tulajdonképpen egy döntés, amit formális szerződéssel még meg is erősítettek. Ez a szerződés arról szól, hogy két ember, egy férfi és egy nő elhatározza, hogy élete végéig szeretni fogja egymást. Kitartanak egymás mellett jóban és rosszban, egészségben, betegségben, szegénységben gazdagságban. Mindenáron. Nemcsak akkor, ha könnyen mennek a dolgok, hanem akkor is, ha nehezen. Akkor is, ha lehetetlennek tűnik, sőt még akkor is, ha az egyik föl akarná rúgni a szerződést. A döntés az egyszemélyes dolog mindig. Nem függ a körülményektől, nem függ mások döntésétől. A legtöbb házasság nem így köttetik napjainkban. Nagyon divatos lett az a hozzáállás, hogy csak jóban és jóban. Ha nem mennek a dolgok, legfeljebb elválunk. Ez egy éretlen döntés, eleve kudarcra ítéli a házasságot. (Tudom jól, én is így kötöttem házasságot először. El is váltunk. Éretlenek voltunk, legalábbis én mindenképpen az voltam. Sok ember, sok fiatal indul hasonló módon éretlenül az életbe, nem csak a házasságba. Ezért kell, ezért szükséges megteremteni a módját, hogy minél több legyen a lehetőség az érett döntésre.)
Minden cél, minden elképzelés eleve kudarcra van ítélve, amit éretlen döntés előz meg.
Az érett döntés egyben felelősségvállalás is. Felelősséget vállalok a jövőbeni cselekedeteimért. Kijelentem, hogy így és így fogok viselkedni, cselekedni, élni. Hogy felelősséget vállalok saját magamért, hogy felelősséget vállalok a társamért, a gyerekeimért, a családomért, a hazámért, az ügyért... Én személyesen. Akkor is, ha senki más nem teszi meg.
A legtöbb ember számára persze nem akaródzik meghozni ilyen kényelmetlen döntéseket. Kinek van kedve kényelmetlen dolgokat is vállalni? Nem éri meg. Hogy ez éretlen magatartás? Kit érdekel?
Ebből a körből könnyű kitörni. Nincs konkurencia. Én megtapasztaltam, hogy ha döntéseket hozok, a dolgok megtörténnek, és minden egyes apró felelősségvállalás érettebbé és érettebbé tesz. Mind könnyebb és könnyebb meghozni a döntéseket, míg egyszer azon veszi magát észre, hogy felelős döntéseket hoz, érett ember, aki megvalósítja a céljait és eléri az álmait. Végül, ha akarja, akkor nem csak a saját álmai megvalósítására lesz képes, hanem bárkijére, akiért hajlandó felelősséget vállalni.
Itt is igaz természetesen, hogy ügyelni kell a fokozatosságra. Ha eddig nem volt szokása döntéseket hozni, akkor ne akarjon mindent egyszerre! A túl sok nehézség könnyen elbátortalanít bárkit az elején. Szerezzen először sikerélményeket! Hozzon könnyű döntéseket, és valósítsa meg őket! Ne mondja semmire, hogy mindegy, nem számít! Ha megkérdezik, hogy az ablak mellett vagy szemben akar ülni, válasszon! Mindegy melyiket, de válasszon!" Az ablak mellett." - jó döntés. "Az ablakkal szemben." - szintén jó döntés. "Nekem mindegy"- nem döntés.
Elhatározhatja például, hogy egyetlen este, mondjuk ma este nem fog tv-t nézni. Nem számít, hogy mi lesz a műsor, ha a kedvenc sorozata megy, akkor sem. Egy estét kibír. Helyette sétálni mehet például. Hívhatja a családját is.
- Ma este nem nézek tv-t - mondhatja nekik. - Sétálni megyek. Velem tart valaki?
Meglepő tapasztalatokat fog szerezni, számíthat rá. Ne csodálkozzon, ha kezdetben furcsán néznek Önre.
Persze ez sem tartozik a könnyű dolgok kategóriájába. Nekem szokott segíteni egy kérdés: Lehetetlen vagy csak nehéz? A legtöbbször csak nehéz, még inkább csak kényelmetlen, de egyszerűbb rámondani hogy lehetetlen.
Hozzon egy döntést, hogy fokozatosan döntéshozóvá válik! És elkezd megváltozni az élete.
