Nyerd meg az életed

      A célmegvalósítás folyamatában óhatatlanul bekövetkezik olyan időszak, amikor nagy szükségünk lesz az állhatatosságunkra. Amikor gyakorlatilag arra van csak szükség, hogy az elért eredmények elemezgetése, értékelése nélkül egyszerűen csak menjünk tovább azon az úton, amelyiken elindultunk.

      Ezt a szakaszt érdemes két szempontból is áttekinteni:     

   Arról már volt szó, hogy emberi természetünk velejárója a halogatás. Amikor belekezdünk egy kitűzött cél megvalósításába akkor az elején gyorsan jönnek az eredmények, látványos a változás. Ha fogyni akarunk, akkor az első héten könnyedén megszabadulunk 1-1, 5 kilótól, ha nyelvet tanulunk, akkor két hónap után már meg tudjuk mondani, hogy hány óra van, amikor megkérdezik tőlünk az utcán, hogy merre van az állomás, és hétvégén örömmel konstatáljuk, hogy egyre jobb szülővé válunk, mert egész héten nem emeltük fel se, a kezünket se a hangunkat.  És ilyenkor lopódzik be a képbe a kísértés a lazításra.

         Márpedig ez egy rettenetes vírus, ha engedünk neki, akkor elbúcsúzhatunk a céljainktól. Mivel a mérleg nyelve olyan könnyedén mozgott lefelé, így engedünk magunknak egy kis hétvégi lazítást, a népes rokonsággal együtt esszük végig mind a nyolc fogást, plusz a tejszínhabos kávé.

     Szerda lévén, olvassuk a tv. műsorban, hogy ma kerül adásba egy régi kedvenc filmünk, pedig a szerda az angol tanfolyam napja. Egy nap kihagyástól még nem borul össze a világ, sóhajtunk és most az egyszer otthon maradunk (amúgyis mintha hőemelkedésünk is lenne).

     Kamasz lányunk szobájába lépve elképedünk a tárgyak kreatív kuszaságán, a felhalmozódott kakaós bögréken, a mintha mozgó szendvicsmaradékon és kieresztjük a gőzt.

           Tehát engedünk ennek a kísértésnek, egy kicsit abbahagyjuk, egy kicsit elengedjük magunkat. A következmény pedig döbbenetes. Mintha valami gonosz varázslat történne:  

         A mérleg nyelve egy ilyen hétvége után plusz 2 kilót mutat, a következő szerdán túlórázni kell a cégnél, a gyerekek pedig mintha megbolondultak volna, egyszerűen kibírhatatlanok.

            Erről a pontról újraindulni csak a legnagyobbak képesek, és ilyenek kevesen vannak. A tények azt mutatják, hogy nem megy ez nekünk. Vagy legalábbis nem most. Majd máskor talán, nem fogjuk most magunkat kínozni...

             Lényeges tehát, hogy menjünk tovább akkor is, ha elfáradtunk egy kicsit, akkor is, ha minden okunk meglenne a kihagyásra. S ha szokásunkká tud válni az állhatatosság, akkor a következő ilyen kísértésnél már egyszerűbb lesz továbbhaladni. John Maxwell a vezetővé válás folyamatát elemezve azt mondja, hogy azok a SIKERES EMBEREK, akiknek van jövőképük és elég fegyelmezettek ahhoz, hogy meg is tudják valósítani azt.

Nem az intelligenciát emlegeti, nem a gazdasági-politikai környezetet teszi felelőssé, és a diplomák számát se sorolja. Két egyszerű szó: jövőkép és fegyelmezettség.

        Az, hogy MENJ TOVÁBB! - egyfajta vezérlő elvvé kell váljon a célmegvalósítás  egy következő szakaszában, amikor bár megtesszük a szükséges erőfeszítést, mégis úgy tűnik, hogy semmi nem működik.

 Dolgozunk, küzdünk, és mégsem haladunk. Már elértünk bizonyos eredményeket, már megízleltük a sikert, már látjuk a saját szemünkkel, hogy milyen lesz, ha megvalósul, és akkor egyszer csak minden átrendeződik. Mint amikor a filmvetítés hirtelen abbamarad, és a mozgókép kimerevedik egy filmkockára. Az ember egy darabig pislog, várja a folytatást, azután meg nem érti, hogy mi történik.

        Annak a bizonyos mérlegnek a nyelve mintha beragadt volna, pedig 'becsszóra már titokban se látogatjuk éjszaka a hűtőszekrényt. Szédülünk az éhségtől, és nem fogyunk egy dekát sem, sőt mintha híznánk egy picit.

        Minden nyelvórán ott vagyunk, de egyszerűen képtelenek vagyunk kinyögni egy épkézláb mondatot, ha telefonon külföldről keresnek.

  Felépültek a tervezett (és nagyon vágyott) családi házunk falai, de oly mértékben nőtt közben az infláció, hogy minden pénzünk elfogyott .... Stb.. stb.. stb..

  Ami igazán veszélyes ebben a szakaszban, az a kételkedés! Kezdetben csak kellemetlen belső hangok figyelmeztetnek, hogy gond van, de később az ismerőseink is szóvá teszik, hogy: 'megmondtam előre, hogy nem fog menni.'

A helyzetet az teszi bonyolulttá, hogy mi már tudjuk azt, amit ők nem: meg lehet csinálni, a terv, a stratégia működik. A kételkedésünk sokkal kegyetlenebb, mivel magunkban kételkedünk. Úgy érezzük, hogy más biztosan meg tudná csinálni, csak nekünk nem sikerül.

 Mert: 'nem vagyok elég  okos', 'nincsen nyelvérzékem', 'mindig is kétbalkezes voltam.'

    Ez a kételkedés felemészti a maradék energiánkat is. Egyre tolakodóbbá válik a gondolat, hogy talán mégis nekik van igazuk. Az eddig ellendrukkerként kezelt ismerőseink átváltoznak jó szándékú, az életet reálisan látó barátokká, akiknek számít a véleménye. Szeretném hangsúlyozni, hogy ebben a periódusban minden racionális tényező arra mutat, hogy nekünk ez nem fog menni, nem érdemes folytatni. Legésszerűbbnek az tűnik, ha most, amíg még nem veszítünk túl sokat, abbahagyjuk az egészet és levonjuk a tanulságokat: 'addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér !!! '

  Ebben a pillanatban már nem látjuk olyan világosan a céljainkat. A nemrég még oly szép, tiszta képet eltakarják a nehézségek.           

  1952.-ben Florence Chadwick nekivágott, hogy a világon első nőként átússza a Katalin árkot, miután a La Manche csatornát már sikeresen átszelte. Kitűnő kondícióban, minden szükséges felszereléssel ellátva indult neki az óceánnak. Különösen ködös nap volt, az úszónő körül a hideg vízben cirkáltak a cápák, csak riasztópisztollyal lehetett őket elriasztani.  Minden kitűnően ment egy darabig, de a köd csak nem akart feloszlani. Florence már nem volt többé képes legyőzni a fáradtságát, hiába volt minden biztatás a kísérők részéről, úgy érezte, nem bírja már tovább. Hiába mondták neki, hogy már nagyon közel van a part, a céltól párszáz méterre feladta.

  Később azt nyilatkozta, hogy elvesztette a hitét a sikerben, mert a ködben nem látta a célt!

 Azoknak az embereknek a jelentős része, akik elkezdtek dolgozni egy cél megvalósításáért, ezen a ponton adják fel, mert elvesztik a hitüket. Az állhatatosság a hit próbája, mondtuk, és itt tényleg csak a hit segít. Szinte skizofrén a helyzet, mivel minden, ami racionális érv, az abbahagyás mellett szól, és egyedül az érvek nélkül maradt hitünk vihet tovább. Ezt pedig nagyon ritkán tudjuk megbeszélni valakivel. Ezekben a napokban nagyon magányosak lehetünk. Még azok is megkérdőjeleznek, akik eddig velünk voltak. Még Jézus is, amikor keresztre feszítették, ott a hegyen, a kilencedik órában nagyon egyedül volt, pedig ő mindent tudott a folytatásról....

                        ' Én Istenem, Én Istenem, miért hagytál el engem? '

                                                                                          (Máté 27:46)

   Mert ha van erőnk tovább menni, akkor hamarosan bekövetkezik egy újabb látványos növekedési szakasz. De csak akkor, ha megfizettük ezt az árat érte és tovább mentünk.

Valahogy így néz ki ez az ábra:  

   Nehéz tudomásul venni, hogy a sikerért néha olyan árat kell fizetni, amire nem is gondoltunk. A növekedés nem a ház falainak a növekedése, nem feltétlenül a testsúly csökkenése, nem az egyvégtében megtett kilométerek száma, hanem a mi belső növekedésünk.

Ez a valódi felkészülés a sikerre.

   Létezik Kínában egy számomra titokzatos növény, amit még soha nem láttam, de nagyon szeretném megismerni. Kínai bambuszfának hívják és az a jellemző rá, hogy miután elültetik a növény magját, öt évig nem látható semmi eredmény, semmi növekedés. Egy csöppnyi hajtás sem látható. De öt év múltán hirtelen kisarjad a növény, és eszement növekedésbe kezd. Alig hat hét alatt harminc méter magasra nő, azt mondják szemmel látható a növekedése.

   Öt évig semmi nem látható! Vajon hány embernek van ennyi türelme? Vajon hány ember képes befektetni öt év munkát valamibe úgy, hogy közben nem lát semmi fejlődést? Hogy naponta nem kéri számon a fennvalót, a feleségét és a kormányt, hogy mi lesz már? Nem sokan.

  Álljon itt egy másik kedves történet biztatásul:

    Egy szimpatikus fiatal orvos egy napon arra lett figyelmes, hogy néha fáj a gyomra. Elment egy másik orvoshoz, hogy írjon fel neki valami csillapítót. Legnagyobb meglepetésére a barátja súlyos gyomorfekélyt állapított meg, és egyévi tökéletes nyugalmat rendelt. Hogy ellenálljon a gyógyítás kísértésének elutazott messzire, egy istenhátamögötti skót farmra.

   Két hét múlva már nagyon unatkozott, annak ellenére, hogy tudta minden lábasjószág nevét. Ekkor eszébe jutott, hogy akár írhatna is, hiszen régebben voltak ilyen tervei. Vásárolt néhány kockás füzetet és elkezdett regényt írni. Nem ment könnyen, de néhány hét múlva már legépeltette, amit addig írt. A hatás megdöbbentette: kinyomtatva látta összes hibáját. A tehetségtelensége testet öltött.  Az egészet dühösen a szemétre hajította, és elment sétálni, hogy kifújja az elkeseredését.

 Séta közben szembetalálkozott a házigazdájával, aki nagyon büszke volt arra, hogy íróember a vendége. Elpanaszolta neki, hogy sajnos nem sikerült, mégse lesz ebből semmi.

  Az egyszerű parasztember értetlenül (és szomorúan) nézett rá és azt mondta:

  - Nézzen körül, Uram! Ezt a darab kaszálót a nagyapám is árkolta, mégse lett belőle semmi. Az apám is dolgozott vele, mégse lett kaszáló. Én is árkolom jó pár éve, de tudom, hogy ha elég ideig foglalkozom vele, akkor kaszáló lesz.

     Az orvos úgy érezte leckét kapott a kitartásból, hazament, kihalászta a szemétből a kéziratot és újra írni kezdett. Kényszerű vakációja vége felé, a telefonkönyvből kiválasztott egy könyvkiadót, és elküldte a kéziratot. Ottléte utolsó napján, amikor már búcsúzkodott újdonsült ismerőseitől, egy értesítés várta a postán: könyvét kiadják!

Azóta ezt a könyvet több százszor adták ki a föld sok országában és egy hollywoodi filmstúdió megvásárolta a filmesítés jogát is.

    Ha megfizetjük az árat, akkor méltóak leszünk a sikerre is. De ehhez az kell, mindenképpen kell, hogy tovább menjünk, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha értelmetlennek tűnik.

      MENJ TOVÁBB !!!