3. Megpróbálom.
Ez már korántsem annyira egyértelmű kategória, mint az előzőek, de a dolgok, lehetőségek nagy hányada ide kerül. Bárminek, amivel találkozunk, van valamilyen érzelmi színezete, és ha vonzó valamennyire, és nem is tűnik túl nehéznek az elérése, akkor gyakorta a próbálkozás szintjén találkozunk vele.
Hogy miért baj ez?
Hát egyrészt nem baj. Nem ritkák azok az esetek, amikor nincs idő hosszas mérlegelésre, és az intuíciónkra, a megérzésünkre hallgatunk és belevágunk. Ez rendjén való dolog, különösen akkor, ha világosan meghatároztuk a céljainkat korábban, mert akkor az intuíciónk valószínűleg helyes. De előfordul, hogy tévedtünk. Rájövünk, hogy a dolog nem érte meg a fáradságot, a vesződséget. Nap, mint nap találkozunk ezzel a helyzettel, nem nagy ügy.
Ennek a kategóriának az igazi veszélye ott van, hogy a cél valóban fontos lenne számunkra, gyakran fontosabb mindennél, amivel eddig találkoztunk, de nem ismerjük fel a fontosságát, és ha akadályokba, nehézségekbe ütközünk, ha nem sikerül könnyen, föladjuk, lemondunk róla. Nincs meg a kellő motiváció, a kellő energia. Ahogy már szó volt róla, inkább az akadályokkal foglalkozunk, mint a megoldásokkal.
A gyenge közelítés
Naponta találkozunk lehetőségekkel, amiket szívesen megragadnánk. Ha olyan a természetünk, szívesen el is ábrándozunk: Milyen jó is lenne! És a dolog ennyiben is marad.
Néhány éve egy gyönyörű autót láttam az utcán. Egy Lamborghini Diabolót. Napsárga volt a színe, csillogott a tavaszi napsütésben. Szó szerint álomszép volt. Én nem vagyok autóbolond, nem is igen ismerem a különböző autócsodákat, a hétköznapiakat is csak felületesen, de ez a kocsi megragadta a képzeletemet. Másokét is. A belvárosi utcában sok volt a járókelő, jó néhányan megálltak, körüljárták, néhányan megérintették, a legtöbben ki is húzták magukat, talán elképzelték benne magukat, elhangzott egy-két sóhaj, néhány szó, többnyire fanyar humorral, aztán megérkezett a kocsi gazdája, felnyitotta az ajtót, beült és elhajtott. Az emberek sétáltak tovább. Én körülnéztem. Azt láttam, a legtöbben legyintenek legbelül, és másnapra elfelejtik az egészet. Emlékszem, én akkor azt gondoltam magamban, hogy bizonyára én vagyok az egyetlen a jelenlévők közül, akinek a fejében komolyabban megfordult annak a lehetősége, hogy megszerezzen egy ilyen autót. Mindenestre benne van a képben.
De találkozunk olyan esetekkel is, amikor nem ítéljük ennyire lehetetlennek, hogy elérjünk, megvalósítsunk, megszerezzünk valamit. Amikor a dolog legalábbis kétesélyesnek látszik. Ilyenkor néha azt mondjuk: Vágjunk bele, aztán majd meglátjuk! A szándék megvan, és magunkat sem tartjuk esélytelennek, a dolog vége azonban mégis kudarc az esetek többségében. Hogy miért van így?
Én úgy látom, az ok gyakorta a gyenge közelítésben rejlik. Ha a megvalósításra 0% az esély, bele sem vágunk. Ha 100% az esély, nincs semmi probléma. Viszont az esetek többségében az esélyünk valahol a kettő között van, és ezt a legtöbben nem ítélik kielégítőnek. Adnak esélyt a kudarcnak is, ezért fenntartják az utat a visszavonulásra, sőt általában a méltó visszavonulásra is. Ennek következtében a próbálkozás többnyire erőtlen, tétova, meg sem közelíti a sikerhez szükséges erőfeszítést. A gond ott van, hogy képesek lennénk megtenni a szükséges erőfeszítést, ha jobban hinnénk a sikerben, és ha beleadnánk apait, anyait, el is érhetnénk bármit.
A legtöbb eredménytelenség: értelmetlen kudarc, igazából csak elmulasztott siker. Gyakran az is előfordul, hogy beletesszük a szükséges energiát, vagy még többet is, rászánjuk a szükséges időt vagy még többet is, de csak apránként, nem egyszerre, nem koncentráltan. Csak úgy kapirgálunk a kertben. Eltöltjük az időt.
A gyenge közelítés hátterében az áll, hogy nincsenek meg a szükséges információink a lehetőségről, így aztán sem elvetni, sem megszerezni nincs elég bátorságunk, késztetésünk. Ez feszültséget okoz, amit igyekszünk feloldani. A megoldás: az információ megszerzése. Természetesen nem mindegy, hogy milyen információt szerzünk, és honnan szerezzük be. Ez általában attól függ, hogy mi a célunk az információval.
Ha önigazolást keresünk, akkor az akadályokról, a nehézségekről, a veszélyekről, a kockázatról, az árról fogunk alaposan tájékozódni. És elég érvet fogunk összegyűjteni többnyire olyan emberektől, akik maguk is kudarcot vallottak már, hogy miért is ésszerű föladnunk a tervünket. A feszültség megszűnik.
Ha megoldást keresünk, a dolog egészen más eredményt hoz: a megoldásról lesznek információink és a dolog valódi értékéről. Arról, hogy miért érdemes és hogyan lehetséges. Ezek az információk azoktól szerezhetők be, akik már értek el sikereket, és a sikereket jobban szeretik, mint a kudarcokat. Ezeknek az embereknek az Ön sikere is fontos. Ha Ön meg akarja valósítani a céljait, nem kétséges, hogy merre kell orientálódnia, kiknek a véleménye kell, hogy irányadó legyen az Ön számára. Igaz, nem mindig ez a könnyebb út, de erről már beszéltünk eleget.
Tehát a gyenge közelítés ellenszere: meg kell szerezni a szükséges információt, hogy kitölthessen minket a szükséges energia, a vágy, ami feltétele minden eredménynek.
